Ez a méltatlanul ismeretlen zenekar 1995-ben alakult, nem sokkal a szép emlékű Kyuss felbomlása után. John Garcia énekes szövetkezett Arthur Seay gitárossal és Miguel Cancino dobossal, hozzájuk csapódott Dave Dinsmore basszer és máris együtt volt az egyesülés, azaz spanyolul az Unida. Csak néhány év múlva, 1999-ben sikerült tető alá hozni a bemutatkozó anyagot, ez volt a Coping With The Urban Coyote, minden idők egyik legborzasztóbban kevert, nagyjából demó hangzású albuma. Miközben maga a zene nem volt rossz egyáltalán. Egyben is maradt a kis csapat és 2001 májusára el is készült a folytatás, mely a The Great Divide címet kapta, azonban a lemez soha nem jelent meg hivatalos kiadásban. Az egész cucc, ahogy volt, mehetett a kukába. Hihetetlen, de igaz. 

Szerencsére a banda nem hagyta veszni az anyagot, és persze hogy terjesztették, ahogy tudták, miközben a rajongók is ugyanezt tették, ezért az évek során jó néhány kalózkiadás megjelent már belőle, a legkülönbözőbb borítókkal, címekkel, számsorrenddel. Mindez mit sem von le a muzsika értékéből, mert az bizony harapott rendesen. Mindjárt az elején azzal a felütéssel kezdeném, hogy jobb is volt, mint a Kyuss bármelyik lemeze. Hangzásban talán nem, tartalomban mindenképpen. Indoklásom több szálon gyökeredzik.

Kezdeném azzal, hogy a Kyuss nótáiban Josh Homme éppen nem gitározta szét az agyát, hogy finom legyek. Nagyjából odakoszolt valamit, aztán csoki. A basszussal Scott Reader hatalmasakat tolt az arcunkba, és Garcia is megtette a magáét, a riffek szerintem nem ültek igazán. Kellemes is lett mindegyik lemezük, de ennél többet nem mondanék rájuk. A Unida ezzel a második lemezzel sokkal nagyobbat dobott volna, ha megkapja a kellő támogatást. Arthur Seay egészen más ligába tartozó húrnyűvő volt, minden szólója iszonyat. Érdemes lecsekkolni miket művelt, durván hasítanak a dallamai, mondhatni önálló életet élnek.

Garcia élete top formájában énekelt, és óriási torka volt ezekhez a témákhoz. A dalokat hallgatva felötlik az alapvető Robert Plant/Led Zep párhuzam, elsősorban néhány hajlításban, a hangszíne talán még a nagy legendáénál is színesebb. Szerkezetileg pedig messze nem volt ez olyan sötéten tekervényes stoner/doom, mint amit a Kyuss produkált, sokkal inkább egyfajta hard rock/grunge/stoner keverék, olyasmi, amit igazából ilyen arányban senki nem csinált. Az egyetlen szépséghiba (?) a fogós slágerek hiánya. Ilyenből egyetlen egy akad az egész lemezen, ez pedig a King. A Kinget egy látványos videóklippel megdobva milliókat lehetett volna ebből az anyagból profitálni, ezt a sanszot a lemeztársaság kihagyta. Ebben a dalban gyönyörűen ötvöződik mindaz, amit eddig körülírtam, ezért is illesztettem be a linket cikkem aljára. (Igaz, pont ebben nem domborít akkorát Seay, beéri fondorlatos kis keleti riffecskékkel, mégis hatalmas a nóta)

Ehhez hasonló, refréncentrikus himnusz nincs a lemezen, talán ez okozta a mellőzésüket, nem tudom, de a minőség mindvégig abszolút a spicc körül mozog. Energikus, erőtől duzzadó témák, hatalmas vokálok, szuper dobolás, minden abszolút profi és elsőosztályú, mondom ezt többek között azért is, mert hamarosan Budapesten köszönthetjük őket. Október 22. Gödör – Ereje teljében láthatunk-hallhatunk egy legendás csapatot. Nem szabad kihagyni!  9/10