2020 decemberében gyűlt össze 12 tehetséges angol muzsikus a londoni The Church stúdióban, hogy az akkor 50 éves Miles Davis album, a legendás Bitches Brew évfordulóját egy rendhagyó lemezfelvétellel megünnepeljék. Ugyanazt az alapkoncepciót próbálták követni, amit annak idején Miles és társai, azaz szabadon rögtönözve, a pillanatnyi inspiráció hatására szerettek volna alkotni. Ennek a kísérletezésnek eredménye lett a szóban forgó album, amely a London Brew címet kapta. Három napon keresztül zajlottak az előkészületek, ennyi idejük volt tehát a zenészeknek, hogy megismerjék egymást és hogy ki-ki tudásának legjavát mutatva valami maradandót hozzon létre. Hogy ez sikerült vagy sem, erre próbálok választ adni a következő lemezkritikában.

Mielőtt a lemezanyag jellemzésére rátérnék, adódik a kérdés, miért pont London, miért pont ez a 12 kevésbé ismert előadó vállalkozott az egyébként cseppet sem könnyű feladatra? Hiszen Miles egykori zenésztársai közül elérhető lett volna Herbie Hancock, Jack DeJohnette, Airto Moreira, Lenny White, Dave Holland, Wayne Shorter vagy a későbbiek közül John Scofield, Mike Stern, Marcus Miller, Dave Liebman is. Belegondolni is izgalmas, ők miket hoztak volna össze a legendás trombitás emlékére.

A válasz alighanem csupán annyi, hogy az összes lemezkiadó közül a Concord Jazz volt az, amelyik időt, energiát és pénzt áldozott a rendhagyó összejövetelre, s mivel egy kisebb kiadóról beszélünk, az anyagi fedezet sem lehetett csillagászati. Ennek megfelelően olyan neveket találunk a társaságban, mint például Benji B, Raven Bush, Theon Cross, Nubya Garcia, Tom Herbert, Shabaka Hutchings, Nikolaj Torp Larsen. Akadt a kompániában úgyszólván mindenféle hangszeres, gitáros, dobos, furulyás, hegedűs, és persze trombitás is. (Zárójelben azt is megkérdezném: esetleg Matthew Hallsall? Manchesterből igazán odakeveredhetett volna…)

De nem érdemes a közreműködők személyén morfondírozni, elvileg akár teljesen amatőr muzsikusok is készíthetnek izgalmas improvizációkat, ehhez nem kell világsztárnak lenni, csak kreatív fantázia kérdése az egész. Ahogy a fent nevezett lemezanyag elindul, azonnal balsejtelmek kezdtek el gyötörni, mert amitől tartottam, pont az körvonalazódott: nem a Bitches Brew szellemiségében, hanem annak stílusában zenélnek itt. Jelentős különbség. Mint amikor ügyes zeneiskolásoknak megmutatjuk milyen volt ez a korabeli lemez, és megkérjük őket, játszanak valami hasonlót. Nem is voltam képes a 25 perc körüli nyitó felvételt negyedóránál tovább hallgatni. Eddig mínusz egy.

A második tétel már csak 15 percben próbálja megidézni azt a bizonyos korszakot, azt a bizonyos kötetlen zenei csapongást, eredménytelenül. Amit játszanak teljesen kellemes, csak éppen azok a váratlan fordulatok, meglepően kellemes futamok hiányoznak, amilyenekben a Bitches Brew bővelkedik. Hányszor lehet ott visszaugrani egy Bernie Maupin szólóra, egy McLaughlin gitártémára, nem beszélve Miles befúvásairól, itt ilyesmit nem találunk, sajnos. Szerintem az összes muzsikus közül a legfájóbb pont a dobos teljesítménye. Az ő fantáziátlan kopácsolását a világ egyik legjobb dobosához mérni egyenesen kegyetlenség lenne. Maradjunk annyiban, ha valóban a Bitches Brew szellemiségét szeretné követni egy akármilyen együttes, oda azért dobos kell, a javából.

Pozitívumot is tudok mondani a kiadványról, mert a negyedik tétel egy az egyben gyönyörű. Ide nem kellett dobos, a szaxofonos szinte egymaga megoldotta, néhány fúvós kolléga segítségével. A címe Nu Sha Ni Sha Nu Oss Ra, amiből kiderül, hogy nem annyira Miles, mint inkább Sun Ra zenei öröksége előtt tesz főhajtást, de ez nem baj. A Pharoah Sanders/Joe Henderson frázisaira emlékeztető szaxofondallam tekervényes kalandozásai valóban visszaadnak valamit a hatvanas, hetvenes évek kísérletező világából.

Hasonló felfogásban készült a Bassics című darab is, ebben sincs szinte semmilyen ritmikai flikflakk, spirituális megközelítésű, mondhatni éteri jazz, kifinomult hangszerelésben, egy csipetnyi modern tónussal, ami egyébként a lemez értékét növeli. A lemezt záró Mor Ning Players és a Raven Flies Flow két olyan felvétel, amely önmagában hallgatva egészen kellemesek, van bennük ötlet és elképzelés, valójában az igaz rájuk, ami az egész lemezre, ha a Bitches Brew örökségét nem vesszük viszonyítási alapnak, akkor teljesen rendben. Annak felemlegetése azonban ez esetben csak zavarja a zenehallgatót. A végső értékelésem ennek megfelelően nem túl magas, de egy próbát mindenképpen megér a jazz kedvelői számára.  6/10