Ez csak egy történet a sok közül. Talán érdekes, talán nem, de igaz. Mi értelme lenne bármit megmásítani? Ami az igazság félrecsúszásának másik lehetőségét, a memória begyepesedését illeti, szerencsére még tisztán látom magam előtt az eseményeket. Annak ellenére, hogy lassan 35 éve tekinthetem magam zenehallgatónak. A szám így leírva még számomra is megdöbbentő, az idő azonban nem tud egyhelyben topogni, fogynak a napok, a hetek, az évek, s a zene, ami egyszer csak bekopogott házam ablakán, azóta is itt lakik velem, mint állandó vendég.

Hogyan is kezdődött? A mi családunkban nem volt hagyomány a zenélés, a muzsika iránti érdeklődés sem szállt apáról fiúra, nem volt különösebb zenét lejátszó készülékünk sem, egyet kivéve. A konyhaszekrényen porosodó öreg rádiót időnként üzembe helyeztük, és az egész család együtt hallgatta a hétfői Kívánságműsort, a Rádiókabarét, vagy a vasárnapi ebéd mellé közvetített Nótaszót. Kisgyermekként az egyik zeneszám pont olyan volt, mint a másik, túl sok érdekességet nem találtam egyikben sem.

11 éves koromban kórházba kerültem vakbélgyulladással. A szomszéd ágyon fekvő nagyfiú elmagyarázta nekem, hogy a legjobb zene a Dípörpül, csak őket szabad hallgatni. A nevet jól eszembe véstem, bár nem tudtam leírni, így túl sokra nem mentem vele. Mégis profitáltam a tanácsból, mert amikor egy év múlva egy nemzetközi úttörőtáborban a rockzene volt a téma, már büszkén tudtam bedobni az egyetlen ütőkártyámat. Ettől társaim azonnal nagyobb tisztelettel néztek rám. (Arról persze hallgattam, hogy nekem az Első Emelet és a Modern Hungária is tetszik.)

Ott a táborban az Edda volt az abszolút király, mindenki fújta a szövegeket, engem kivéve. Nem volt más választásom, gyorsan megtanultam én is a legfontosabb nótákat. Együtt énekeltem a táborlakókkal a Kölyköd voltam, a Hűtlen, és a Minden sarkon álltam már című számokat, anélkül, hogy valaha is hallottam volna bármelyiket is. Hihetetlen érzés volt. Én voltam a legfiatalabb a magyar küldöttségben, a csapat zömét végzős nyolcadikosok alkották, akik éjjel-nappal zengték az Edda dalokat, miközben még egy ócska magnó, vagy walkman sem volt sehol. Az oroszok, németek, bolgárok csak pislogtak…

Igazából ez volt a fordulópont. Addig a zene jött hozzám, innen hazatérve már én mentem a zene után. Kellett az Edda, kellett a rock, de akkor már új szelek fújtak… Jött a heavy metal, a kemény rock! Nem adtam meg magam azonnal ennek a műfajnak, mert számomra túl szélsőségesnek tűnt, de végül választottam magamnak kedvencet ebből a közegből is. Muszáj volt csatlakozni osztálytársaim kemény magjához, ahhoz a bandához, amiben minden srácnak volt egy nemzetközi favoritja. Ma is látom magam előtt ezt a társaságot: T.Tomi - Iron Maiden, T. Csabi - Kiss, Kukac - Helloween, Maci - Manowar…  és valahol ott vagyok én is a lista végén, mint Twisted Sister rajongó.

Meg kell mondjam iszonyatosan nehéz volt akkoriban Twisted Sister cuccokhoz hozzájutni, talán mert ez egy New York-i csapat volt, és a tengeren túlról kevesebb áru jött át, nem tudom, mindenesetre amíg a német bandák kedvelői rogyásig válogathattak a jevényekből, poszterekből, ugyanígy a Maiden fanatikusok is büszkén villoghattak a gyűjteményeikkel, addig nekem már maga az is feladat volt, hogy az első három Twisted Sister anyagot kazettára másoltassam. Már ehhez is csapágygolyóim legszebb darabjait kellett feláldoznom. (Akkoriban nagyon ment a golyózás, mint szabadtéri játék, ezt acélgolyókkal űztük a suliudvaron)

A Twisted Sister után jött a WASP, majd a magyarok: Pokolgép, Lord, Ossián. A világ akkor tárult ki igazán, amikor 1989-ben megjelent az első magyar nyelvű szaklap, a Metal Hammer Hungarica. Óriási jelentőségű volt egy ilyen zenei magazin jelenléte ebben az időben Magyarországon. Nyomtatott sajtóként, havonkénti megjelenéssel szinte egyenértékű volt a hatásuk a naponta nyomuló elektronikus médiával! Nem csoda, ha a kettő egymáshoz közeledett, és olyan műsorok jelentek meg a tévében, mint a Rockkalapács, Rockstúdió, valamint a rádióban a Heavy Metal Magazin.

Addig hallottam kb. 25 zenekarról, ez robbanásszerűen felemelkedett 100-200 új névre. A Metal Hammer havonta dobta be a legmenőbb zenekarok nevét a köztudatba, én pedig, - immár mint középiskolás - megpróbáltam követni ezeket a csapatokat. Szomorúságomra az új iskolámban már nem volt olyan összetartó kemény mag, mint az általánosban. Ismertem néhány arcot, akik rockban utaztak, de az egész intézményben alig volt 5-6 ilyen diák – ez jóval kevesebb volt annál, amire számítottam.  

A kemény rock ugyan országos viszonylatban egyre inkább teret nyert, nálunk a faluban ez túl mélyen nem érintette a generációmat. A moziban hétvégén összegyűlő fiatalok között alig akadt 5-6 rocker, ezek között tűnt fel két csodabogár, két rendszeres Metal Hammer olvasó, két mindenről mindent tudó rocklexikon… így hát ez a kettő magától értetődően összebarátkozott. Annak ellenére, hogy Árpi barátom a rivális osztályból, a B-ből érkezett, nekünk mindig volt megbeszélnivalónk. Már nem számítottak az általános iskolás előzmények, a korábbi focimeccsek és más nézeteltérések, hiszen egyedül mi tudtuk, mi az a Crimson Glory, a Queensryche vagy a TNT. Egymás között csereberéltük az anyagokat, így egész komoly kis gyűjteményünk volt már 14 éves korunkban. Fejenként vagy 2-300 kazetta illetve 20-25 bakelit/vinyl lemezt kell elképzelni, elsősorban dallamos metal stílusban.

És itt jön egy érdekes, meghatározó tényező! A hetvenes évek rockzenéje. A progresszív rock, a folk rock, és a korai hard rock. Ezekről nem lehetett olvasni sehol. Maximum említés szintjén a lexikonokban. Miközben a korszellemnek megfelelően, a heavy metal különböző üdvöskéit faltuk nagykanállal, Árpi barátom állandóan súlykolta belém a hetvenes évek nagyjait is, mint alapvetéseket, s bár kezdetben nem értettem ezzel egyet, fokozatosan átáramlott belém is a régi bandák szeretete. Olyanokat hallgattunk, mint: Fairport Convention, Trees, Renaissance, Beggars Opera, Aphrodite’s Child, Soft Machine, King Crimson, Gentle Giant, Pink Floyd és hasonlók. Úgy tudom, ezt a régizenés vonalat egy Uxa, vagy Uksza nevű ember terjesztette a környékünkön, tőle szipkázta át Árpi a lemezeket, Árpitól pedig átmásoltam én. Sajnos tőlem már nem vette át senki, mert a kilencvenes évek elején a fent említett csapatok kb. a marslakók népszerűségével bírtak, és lehetetlen küldetés lett volna bárkit meggyőzni arról, hogy egyáltalán ilyesmibe belehallgasson.

A középiskola után jött a főiskola, Szekszárdon. Ugyan pedagógiai főiskolára jártam, időm javarészét a Metal Patkány Tanszéken töltöttem, Sebestyén Gyula dékán úr társaságában. Az volt a Mennyország. Heavy Metal Heaven – akár ez is állhatott volna az üzlet zászlaján, azonban ott egy lánctalpas patkány vicsorgott teljes harci díszben. Gyula Úr foglalkozására nézve ugyan nem volt dékán, sem professzor, a zenei nevelésből alaposan kivette a részét. Nála tanult akkoriban a fél város – mármint az a fele, amelyik a rockzenével valamilyen kapcsolatban állt. Volt egy kis stokija az üzlet sarkában, imádtam erre feltelepedni, zenét hallgatni, és figyelni a vendégsereget. Elképesztő figurák adták itt egymásnak a kilincset, és amiket ők átmásoltattak (CD-ről kazettára) azt végighallgattuk mi is Gyulával. Ami 1992-től 1997-ig megjelent, az mind itt van valahol a fejemben.

Gondolj csak bele: thrash metal, death metal, hardcore metal, grunge, alternatív rock, funk rock, punk rock, hard rock, glam rock, glam punk, még a műfajokat sem könnyű felsorolni, nemhogy a bandákat. Számomra ez volt az aranykor. A legtöbb lemezanyag, a legtöbb koncert, a legtöbb zenei élmény. Például ekkor vehettem részt meghívott vendégként a Metal Hammer híres Hangpróba rovatában, ekkor jelentek meg koncertbeszámolóim is ugyanott, ekkor dolgoztam rock DJ-ként, rádiós műsorvezetőként, újságíró gyakornokként, ekkor találkoztam a legtöbb zenésszel, s a legtöbb ilyen találkozás jól sikerült. De ez mind-mind a rocker korszakom része, és én már akkor sejtettem, hogy hamarosan vége szakad ennek, mert akárhonnan is közelítjük meg, a zene birodalma ennél sokkal gazdagabb, színesebb és értékesebb. Csak éppen azt nem tudtam még, hogy is lehet új utakat találni benne…

Főiskola után azonnal elkezdtem tanítani, mégpedig az ország egyik legkisebb iskolájában, az egyik legeldugottabb településen. De hiába volt eldugott a település, akkor már létezett az internet! Szó szerint tonnaszámra töltöttük le a lemezanyagokat István kollégával. Ő is finomított valamit zenei ízlésemen, mert nála hallottam először Rory Gallagher-t, Willie Dixon-t és Cream-et, bár elsősorban a hatvanas évek beat zenekarait favorizálta. Csak magától a Beatlestől több száz kalózlemezt szedett le a netről, nem beszélve a különböző elágazásokról, melyeket én még nyomon követni sem voltam képes. Ami azt illeti őrült mennyiségű beat zenét kaptam tőle, többet, mint amire igényem volt. Egyik sem volt rossz, de valahogy egy sem bizonyult maradandónak. Talán a magyar Syrius maradt meg legtovább a lejátszómban, őket budapesti korszakomban sokat hallgattam.

Mert ötévnyi vidéki tanítóskodás után Budapestre költöztem. Itt a kétezres évek elején rengeteg ingyenes koncert volt, napi szinten. Minden este elmehettél valahová, egy  vasat nem kellett fizetni, és olyan zenekarok voltak, hogy kész… Elsősorban a magyar népzene rockkal való fúziója, ez a modernebb világzene ment nagyon. Ma már nem kedvelem a műfajt, de akkoriban még érdekesnek találtam, és magam is hasonló zenekar alapításán törtem a fejem, ezért piszkosul feldobott mindaz, amit láttam-hallottam. pl. Nikola Parov és a Balkan Syndicate – óriási koncertet adott a Mű-hely klubban, a Besh O Drom tömegeket táncoltatott az Almássy téren, Palya Bea is nagyon ment akkoriban…  Egyszer valahol, már nem tudom hol, fellépett egy alkalmilag összedobott cigány zenekar, a Kálmánia. Ezt nem felejtem el. Fiatal gyerek volt a zenekarvezető cimbalmos, a Kálmán. Felállított az iszogató közönségből egy cigány csajt, hogy gyere már, énekelj egyet… Hát elnyomták a Doobie Brothers slágerét, a Long Train Runningot úgy, hogy a szemeim fennakadtak… Cimbalom szólóval, basszusgitárral, bádogkannával, eszméletlen volt!

Budapest nyújtott néhány világsztáros koncertélményt is, de más volt ez már, mint amikor Árpi barátommal 1991-ben a titokzatos betondzsungel arénájában egymás után láthattuk a Mötley Crüe-t, a Metallicát, és az AC-DC-t, ahhoz foghatót már nem tudott jelenteni sem a Levellers, sem a Morcheeba, sem Suzanne Vega fellépése. Mégis sokat köszönhetek Budapestnek, két okból: elsősorban felnyitotta a szememet, nekem itt zenekaralapító-gitárosként semmi keresnivalóm, másodsorban megismerhettem a jazzt.

Ami az elsőt illeti, elkezdtem egy amatőr zenekar felépítését, azonban a heti egy-két próbás gyakorlások kevésnek bizonyultak, és egyik zenésztársam bő egy év után kimondta a véres valóságot: ” - Az a baj, hogy ez a város tele van olyan zenekarokkal, akik csak azért amatőrök, mert még nem ismerik a nevüket, ennyi. De a megszólalásuk, a cuccaik, a demó felvételeik teljesen hibátlanok. Mi pedig a szó szoros értelmében amatőr amatőrök vagyunk. ” Ebben az esetben vagy beéred a sor legvégével, vagy feladod. Esetleg nekiállsz felturbózni magad, hátha…

Én a zenélést két év próbálkozás után feladtam, a zene szeretete viszont megmaradt és támadt ízlésvilágomon egy rés, melyen át új műfaj áramlott át vénáimba, a jazz. Jazzel találkoztam én már Szekszárdon is, a Séd kocsmában, de az teljesen más volt. Akkor oda még mint rockert cibált el egy ismerősöm, és a világ legunalmasabb társaságát láttam itt összeverődni, csupa kivénhedt zenebuzit, akik egy nagy teremben azt tárgyalták melyik volt Coltrane legjobb lemeze, a kisteremben meg ósdi videókra élvezkedett két-három félrészeg szivar, az egész így együtt végtelenül szánalmas volt. A sarokban egy fiatal kölyök pöcögtette a szaxofonját, közben a kutya sem figyelt rá. Na, ő volt a Tóth Viktor… akinek évekkel később fizettem (!) a fellépéséért a Budapest Jazz Klubban. De hát ki figyel oda fiatalon ilyesmire, amikor Tankcsapda is van a világon…

Budapesten felfedeztem egy zeneműtárat a Péterfy Sándor utcai kórházzal szemben, egy kisebb Szabó Ervin Könyvtáras kirendeltséget, ahol olyan CD-lemezek voltak, amiket még az internetről sem tudtam beszerezni. Beiratkoztam tehát és 250 forintos napidíjért kölcsönöztem napi 3 lemezt, azt hiszem így volt. pl. Curved Air – Phantasmagoria, Mellow Candle- Swaddling Songs, Camel, Fotheringay, ilyesmiket. Közben azért olvasnivalókat is keresgéltem és megakadt a szemem egy könyvön: Miles Davis – Önéletrajz. Ma is előttem van a pillanat, ahogy megfogom, kiveszem a polcról, leülök vele egy asztalhoz, és nem tudom abbahagyni! Egy óra után már arról is letettem, hogy ellopjam. Ezt nekem meg kell venni! A többi már történelem.

Megvettem, elolvastam, és elkezdődött a Miles Davis-korszakom, ami tulajdonképpen a mai napig tart. Általa ismertem meg ennek a világnak a szereplőit, akik aztán lemezeiken is bemutatkoztak nekem. Joe Zawinul – az ő könyve ”Életem a jazz” szintén meghatározó élményem lett, Herbie Hancock, Wayne Shorter, John McLaughlin, és sorra az összes Miles-baby, (ha lehet ilyet mondani), illetve rajtuk keresztül a fúziós jazz olyan alakjai, mint a számomra kiemelkedő Joe Farrell, Donald Byrd, vagy Freddie Hubbard. De éppúgy említhetném az Ian Carr vezette Nucleus-t, vagy a kaméleon-személyiségű Herbie Mann felvételeit. A jazz nem éppen azoktól a legendáktól értékes számomra, akiket a nagyközönség alapvetőnek tart, de ez engem nem zavar. Hosszú évek óta nem érdekel, mit favorizál a legtöbb ember. Egyes emberek ízlése igen, a tömegeké nem.

Rengeteg zenével kapcsolatos sztori kering a fejemben, számtalan zeneszám, és dallam, csupa olyan élmény, melyet nagyon nehéz szavakkal átadni, hiszen a zenét hallani kell. A zenehallgatás, mint az én példám is mutatja, kezdetben közösségi élmény, a közösséghez tartozni vágyás egyik eszköze, később azonban, a zenében való elmélyülés pont ennek ellenkezőjéhez vezethet, az igényes, választékos zenehallgató elszakad a tömegízlés után haladó ismerősöktől, és ha nem talál hasonszőrű megszállottakat, könnyen megbélyegzett különcnek tarthatják, akinek semmi nem elég jó.

Mindezek ellenére hiszek abban, hogy a jó zene műfajtól független, kortalan, és sokat adhat annak a befogadónak, aki nyitott fülekkel, nyitott elmével, tiszta lélekkel engedi magához. Ebben az esetben a zene éppenhogy felszabadít, energiatöbbletet ad, mintegy láthatatlan erő, viszi magával a hallgatót, aki ebben a támaszban tulajdonképpen barátot talál. Olyan barátot, aki nem ad ugyan választ a kérdéseire, de mindig jelen van, amikor kell, mindig elhallgat, amikor kell, és végül, mert ez sem utolsó szempont, ma már nem kell érte fizetni semmit – legfeljebb az internetes előfizetés díját.  Soha nem voltak annyira ideálisak a zenehallgatási lehetőségek, mint manapság. Ez igaz úgy a technikai megformálásra, a fülhallgatók, fejhallgatók, hangsugárzó eszközök minőségére, mint a zavarba ejtő kínálatra. Ami engem illet, igyekszem élni ezekkel a lehetőségekkel, fontos azonban kiemelnem, hogy ez a tevékenység nem az életem, nem a hobbim, nem töltök vele több időt, mint átlagosan napi 1-2 órát, azt azonban nagyon megválogatom, mi szóljon ebben az 1-2 órában.

Végszóként annyit tudok mondani, a tudatos zenehallgató valóban zenét hallgat és nem barátkozni szeretne valakivel a közös kedvencek ürügyén - ez a tizenévesek ismerkedési alapja általában - mindenki átesik rajta, mivel szinte adja magát, de ez nem tart sokáig, hiszen az ismerősök, akár a zenei áramlatok jönnek-mennek. Az, aki  ténylegesen a zenére figyel, sokkal többet kap ettől a művészeti ágtól, mint tinédzser korban gondolta volna, ehhez csupán önmagát kell megtalálnia az előadók végtelen tengerében, és ma már ez nem is annyira bonyolult feladat... Valahol ebben próbál segíteni ez a blog is, és sok más hasonló fórum. Szóval a lehetőség adott, csak élni kell vele!

Például itt egy 10 napos zenei videó... ugye nem is rossz? Meglepően jó kis nóta, élemedett korú svéd előadóktól. Nem kell még temetni sem a rockzenét, sem a hangszeres zenét, sem a jó ízlést, csak körül kell nézni a felszín alatt.