Elvileg egy olyan nagyfokú feltűnési viszketegségben szenvedő, a hírnévért mindenféle állatságot bevállaló tévés személyiség, mint amilyen a norvég Kristopher Schau, nem lehet egy valamire való rockbanda énekese. Mert az nem úgy szokott lenni. Ez olyan, mintha nálunk Bochkor Gábor vagy Friderikusz felkötné a bőrnadrágot, mikrofon mögé állna, és perfektül nyomatná a rock’n rollt… Az ilyesmi egész egyszerűen nem szokott működni. Száz esetből kilencvenkilencszer az efféle kísérletek erőltetett, izzadtságszagú, gyötrelmesen pocsék produkciókat szülnek… Úgy tűnik, ez pont az 1 százalékos eset!

Norvégia már adott egy Bloodlights és egy Gluecifer zenekart a világnak, és nem feledjük a pazar nevű Turbonegrot sem, mint ahogy a skandináv glam punk vonal egykori élvonalbeli bandáit sem: Hanoi Rocks, Shotgun Messiah, Backyard Babies, Hellacopters és még sorolhatnánk…

Nem kevesen próbálkoztak északon a mocskos rock’n roll himnuszokkal, felemás sikerrel, a Kutyák személyében azonban itt egy igazán életerős, dühös és kemény, seggberugdaló rockzenekar, akik - úgy tűnik - könnyedén és lazán megeszik ebédre az összes nagy előd dolgozatát. Fazonra a D.A.D juthat eszünkbe róluk, az a természetes könnyedség, ahogy egy témát kibontanak szintén a dánok legjobb felvételeit idézi, azonban a The Dogs lényegesen keményebben megdörrenti a cuccokat, mint azt jóval nevesebb kollégáik szokták.

A hangzás ízig-vérig skandináv, érezni benne Michael Monroe hajlításait a korai Hanoi Rocks lemezekről, ugyanakkor ez egyáltalán nem glam, nem is hard rock, hanem inkább punkos rock’n roll, amely éppen csak nem csap át durvább kategóriába. Az énekdallamok nem igazán nagyívűek, majdhogynem kiabálás jön ki a tévés muki torkán, a csak egy hajszállal több mégis elég, mert van benne annyi melódia, amennyi még elviszi a hátán a műsort.

Tíz nóta, alighanem egyikből sem lesz sláger, azonban ezek a jobbára húzós, rázós, fésületlen durvulások sokak számára jelenthetnek kellemes meglepetést. Leginkább a Dog’s Damour/Hellacopters nyomvonalán haladnak az Oslo-i Kutyák, és ami kifejezetten meglepő, egyáltalán nem a rádiók ízléséhez igazodnak, miközben a szóban forgó énekes mára leginkább rádiós műsorvezető. Az egyetlen szépséghibája a tételeknek az agyoneffektezett ének, ezt igazán nem kellett volna ennyire erőltetni, de még így is azt mondom, bőven a jobbik fajta rockzene ez, jóval több mint üres patronpuffogtatás.

Éppen nem nevezhető teljesen ismeretlen bandának a The Dogs, hiszen 2011-ben alakultak, és a 2013-as bemutatkozó lemez óta jelen vannak a színtéren, de hazájukon kívül nem túl sokan ismerik őket, annak ellenére, hogy angolul szólnak a szerzemények, és rendre minden év január elsején előjönnek egy albummal.

A lemezeik: "Set Yourself on Fire and Follow the Smoke" (2013), "The Tears Are Voodoo" (2014), "Black Chameleon Prayer" (2015), "Swamp Gospel Promises" (2016), "Death By Drowning" (2017), "The Grief Manual (2018), "Before Brutality" (2019), "Rid Me Of Knives" (2019), "Crossmaker" (2020).

A zenekar további tagjai: Mads Martinsen - gitár, Roar Nilsen - basszusgitár, Stefan Höglin - billentyűk, Henrik Gustavsen - dobok, Kenneth Simonsen - ütőhangszerek.             8/10