A 2020-ban 93 évesen elhunyt szaxofonos, Jimmy Heath életművének egyik legszebb darabját ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Hagyománytisztelő, bársonyos tónusú, fülnek, agynak, fáradt testnek egyaránt kellemes muzsika a hatvanas évek elejéről. Igazi fejhallgatós csemege! Jimmy Heath regényes életrajzát érdemes vizsgálódás tárgyává tenni azoknak, akik kedvelik a rendhagyó eseteket: a rovott múltú muzsikus kétszer is összeütközésbe került a törvénnyel, s második alkalommal visszaesőként már nem is úszta meg. Hat évet kapott heroin árusításért, s ebből négyet le is ült a híres-hírhedt Lewisburgban.

Természetesen nem erről az oldaláról ismerjük őt, sokkal inkább onnan, hogy első önálló bandájában fújt egy bizonyos John Coltrane, akit éppen ő váltott fel Miles Davis zenekarában 1959-ben. Ezt követően az akkori jazz világ krémjével fújt együtt, Kenny Dorham-től kezdve Dizzy Gillespie-n keresztül Art Farmerig. Az 1962-es önálló nagylemeze a negyedik a sorban. A közreműködők között találjuk nem kevésbé híres fivéreit: Albert Heath ült a doboknál, míg Percy Heath nagybőgőn szerepelt. A zongoránál Cedar Walton,  Julius Watkins kürtön, Freddie Hubbard pedig trombitán játszott.

De még hogy! Már ami ez utóbbit illeti… arra nincsenek szavak. Freddie Hubbard néhány kései, könnyedebb funky felvételét leszámítva soha nem okozott még csalódást, itt is úgy indít a Gemini című nótában, mintha róla szólna a lemez. Elképesztően szép a hangzása is, a játéka is. Maga a Gemini valódi örökérvényű darab, megunhatatlan téma. A Wikipédia szerint Cannonball Adderley bandája ezt az eredetit néhány nappal megjelenése után porba tiporta a maga feldolgozásával, de ez hülyeség. Annyi igaz belőle, hogy a finoman hullámzó alapot durván bekeményítették, a trombita helyére pedig Yusef Lateef nyomott egy elképesztő fuvolaszólót. Abszolút király az a verzió is, de hogy jobb lenne a Heath-tesók változatánál az erős túlzás.

A Bruh Slim a második nóta, ebben már muszáj volt a szaxofont egy kicsit leporolni, hiszen eddig jóformán pihent, azonban Heath szólója annyira modoros, annyira ódivatú, hogy kissé lefelé billenti a mércét. (Hubbard a trombitán itt is elképesztő!)  A Goodbye című Gordon Jenkins szerzemény lassú andalgás, nem feltétlenül a korong csúcspontja, annál inkább a Dew And Mud. Ebben az öt perces tételben a varázslatos trombita-szaxofon bevezető után végre egy igazán pengés tenorszóló bontakozik ki, ami pont annyira hosszú, amennyit még nem érzünk öncélúnak. A tenor után kap egy lehetőséget Watkins, valósággal szárnyal a kürt, tökéletesen illeszkedik a zenei eseményekhez, majd a zongorista is hozzáteszi a magáét. Kiváló együttműködés!

A további három felvétel közül a lemezt záró Prospecting érdemel még külön figyelmet. Izgalmasan vibráló, sok szünetet alkalmazó, érdekes szerzemény. Ahogy a nyitó számban, itt is Freddie Hubbard villog leginkább, nem lehet nem észrevenni mennyire lelkesen, felszabadultan, kötetlenül ontja magából a szebbnél szebb frázisokat. Ha azt állítjuk, hogy a nagylemez értékéhez egymaga többel járult hozzá, mint a három Heath együtt, az nyilvánvalóan túlzás... de nem olyan nagy! Ez tehát egy olyan nagylemez, amely a jól megválasztott sideman adottságait messzemenően kiaknázta. 8/10