Egy káprázatos lemezanyag a legendás Horace Silver (1928-2014) zongoristától. Teljes nevén úgy hívták: Horace Ward Martin Tavares Silver, s ebben a hosszúra nyúlt elnevezésben a Tavares már sejtet valamit a származásból. Ez a portugál családnév igen gyakori a Zöld-foki Szigeteken (Cabo Verde) ahonnan Silver édesapja emigrált az államokba. Horace már itt született, Connecticutban, egészen pontosan Norwalkban, ahol az iskolai zenekarban még tenorszaxofonosként tevékenykedett, csak később tért át a zongorára, mely hangszeren aztán bevonult a jazztörténelembe.  Portugál apa, amerikai anya, japán feleség – ez akár egy kvízjáték feladványa is lehetne, a családi vonatkozású adatok helyett azonban nézzük meg inkább, mit rejt a korabeli lemezborító, mert az az igazán érdekes.

Ugyan Horace Silver kétségkívül kiemelkedő képességű billentyűs volt, ezen a kiadványon elsősorban nem miatta izgalmas a zene. Bár amikor egy lemezen az összes szerzeményt a zenekarvezető jegyzi, akkor ez átgondolandó kijelentés. Fogalmazzunk úgy, hogy minden ötlet tőle jött ugyan, de ezek az ötletek a gyakorlatban, a felvevőgépre játszott muzsikában megoszlottak a hangszeresek között. A kísérőzenészek nélkül a Tokyo Blues messze nem lenne annyira zseniális, mint amennyire az. Mert az, ez nem is kérdés.

A vele együtt játszó muzsikusok között ott volt Blue Mitchell a trombitájával, és a csillagokat lefújta az égről, olyannyira, hogy mellette a tenoron közreműködő Junior Cook szinte kisinasnak tűnik, a fő-fő kreditet azonban Joe Harris (a korabeli borító szerint John Harris, Jr.) dobosnak adnám, mert szó szerint elképesztő, amit a dobon bemutat. Káprázatos játék, a dobfelszerelés minden porcikáját bejátssza, tényleg öröm hallani, és miután a hallgató átadta magát az első felismerés örömének, ha újra lepörgeti ezt az öt felvételt immár kizárólag a dobjátékra összpontosítva, azzal újabb réteget hánthat le erről az ínyencfalatról.

Mindössze öt kompozíció, ez nem tűnik soknak, azonban a legrövidebb téma is 6 percnél hosszabb, és nem találunk tölteléket. Talán az elsőként felvezetett Too Much Sake nevezhető amolyan ujjgyakorlatnak, na de ilyen ujjgyakorlatot sok végzős zenepalánta örömmel mondana magáénak. Különösen az, aki úgy képes frazírozni trombitáján, ahogy itt 2:21 után Blue Mitchell kivágja a rezet. Egészen vaskos, telt a tónusa, szinte egymaga betölti a légteret. Azért persze Silver is leporolja a zongorát, mert mégiscsak egy zongorista kiadványáról van szó.

Hogy a másodikként bemutatott Sayonara Blues miért nem lett örökérvényű jazz standard, ezt nem tudom megfejteni. Gyönyörűen hullámzik a zongora, a fúvósok uniszónó betéttel kezdik, majd leválik Mitchell a trombitával, megpedzi, ahogy kell, aztán átadja a szót a tenoristának. Junior Cook kissé darabosra veszi a figurát, valamennyire megtöri a lendületet, de közben hallani kell, miket csapkod alá Joe Harris, vagy John Harris, vagy akárki, mindegy is, az egész egy az egyben zseniális! És még alig telt el a 12 perces szerzeményből 5 perc, a zongora még bele sem melegedett…

Nem szeretném külön elemezgetni mind az öt felvételt, bár érdemes lenne, mert eseményekben egyik sem szűkölködik, ehhez oldalakon keresztül kellene írnom, az az igazság. Aki a jazzt szereti, semmiképp ki ne hagyja ezt a kiadványt, melyet kizárólag jó minőségű fejhallgatóval, a külvilágot teljesen kizárva érdemes lépésről lépésre, azaz tételről tételre haladva feldolgozni. És igen, persze, hogy óriási formátumú zongorista volt Silver, persze hogy ez még egy ilyen csapatmunkában is kiütközik, de ami teljesen meghökkentő, hogy mindez a brutálisan súlyos, veretes, fordulatokban gazdag muzsika 1962 novemberében került felvételre. Elképesztő!   10/10