Most olvastam, hogy új lemezén dolgozik a Rolling Stones. Félelmeim vannak ettől, mert az alkotóvendégek között Lady Gaga, Elton John és Paul McCartney nevei szerepelnek, és nem mondjuk a Scumbag Millionaire tagjaié, akik olyan szépen feldolgozták a Gimme Sheltert nem túl régen. De majd meglátjuk… Addig is vegyük elő a talán legkevésbé ismert, legkevesebbre tartott Rolling Stones lemezt, az Emotional Rescue-t. Szerintem ez úgy hibátlan, ahogy van, és ezt komolyan gondolom. Vegyük figyelembe az évszámot. 1980? Oké, rendben, mondom, hogy semmi baj ezzel. Kellett egy rádióbarát, táncolható, a kor divatjának megfelelő lemez, ami ugyanakkor ízig-vérig Rolling Stones. Ez össze is jött… kis szépséghibákkal… ennyi belefér.

Valójában ott lett elásva a kutya, hogy a ritmust akár egy dobgép is szolgáltathatta volna, annyira egyszerű. De ha odafigyelünk, mindjárt kitetszik, hogy ez bizony eleven dobgép: Charlie Watts magára vállalta a balhét. Ugyan kevesen sorolják a klasszis dobosok közé Charliet, szerintem az volt. Nem ő tehetett erről a szimpla kíséretről, ami itt hallható, ezt egyértelműen előírták számára, bár inkább az felel meg a valóságnak, hogy a nyolcvanas évek elején mondhatni kötelező volt a táncos lábak számára a flik-flak nélküli 4/4-ed. De csakugyan nem volt itt flik-flak? Dehogynem volt, nem is kevés, már a második perc után előjönnek a színezések, még ha nem is az a kifejezett Stones-sound, azért van éppen elég dög a dalszerkezetben.

A basszusgitár szintén kritikus pont ezen az albumon, hiszen egy az egyben funky pop alapot hoz, mintha a rock’and roll soha nem is létezett volna, de az a két meghatározó tényező, amitől a Stones az ami, itt is abszolút csúcsformában volt jelen: Keith Richards és Mick Jagger. Nem hiszem, hogy bele lehet kötni. Harapós, durva, nyers, blues alapú gitártónus, amely már a Summer Romance című, nem túl eredeti nótában is elképesztően hasít, és erős, kigyakorolt, manírok nélküli ének. Tudták, mit csinálnak, ha rövid akarok lenni.

Nézzük csak, itt a Send It To Me című csajozós reggae-nóta arról, hogy a hölgy lehet akár román, akár albán, akár magyar… csak küldjék el a kiéhezett, szegény magára maradt énekesnek, mert már annyira nélkülözi a gyengébb nem társaságát, hogy szinte belepusztul. Neki már az ukrán is jó, az ausztrál is megfelel, sőt, sluszpoénként még egy marslakóval is beérné, csak valakit küldjenek már neki… Gondolom sok férfi számára ismerős a helyzet, mondhatni örökzöld a téma, persze Jagger esetében ehhez kellett némi humorérzék is annak idején, de mint a bevezetőben írtam, ennyi belefért.

Sok minden belefért ebbe az albumba, a reggae, a pop, a zongorás prüntyögés, de amihez csak nyúltak, jól sült el, legalábbis tudták annyira mesterien hangszerelni, hogy ne legyen sem full gagyi, sem ósdi. Valahol a régi rockos gyökerek és az új hangzás között kellett egyensúlyozni, ilyen lett a Let Me Go is. Az alapok inkább blues rockba hajlanak, de a szaxofon a végén már lágyabb vizek felé tereli a témát. Ugyanígy az Indian Girl is amolyan öszvér-nóta: az akusztikus gitáros blues-t karibi hangulatú xilofon teszi álmodozóvá. A felvétel ettől ugyan csöpög kicsit, mégsem megy át nyálba. Egyébként a You Can’t Always Get What You Want egyfajta továbbgondolása.

Számomra a csúcspont a Where The Boys Are Go című, nem annyira tipikus felvétel, ennek rendkívül erős húzása, amolyan ősi ereje van. Ugyanilyen erősnek érzem a szájharmonikás Down In The Hole című számot is, kicsit sajnálom, hogy ezek nem egy másik, ismertebb korongon jöttek ki, és nem lettek klasszikussá, de talán jobb is így. Így született a Rolling Stonesnak egy a klasszikusok közé soha nem sorolt klasszis lemeze. Amolyan ”titkos” gyöngyszem, érdemes rákeresni, addig is, amíg az új lemez megérkezik, bár én úgy érzem, még utána is…   10/10