Ez a lemez volt Mal Waldron (1925-2002) első önálló szólóalbuma, vagyis az első olyan kiadványa, melyen a zongorista egyedül, önmagában hallható. Későbbi pályafutása során ezt még megismételte 14-szer, és bár ez így leírva jelentős számnak tűnik, a teljes életmű közel 200 nagylemeze között (ha a más neve alatti közreműködéseket is vesszük) ez a 15 úgyszólván jelentéktelen mennyiség. Waldron 1950-ben kezdte profi karrierjét és mint az üstökös haladt felfelé a pályán, hiszen már 1956-tól megjelentek kiadványai. Kezdetben olyanok dolgoztak a keze alá, mint John Coltrane, Art Taylor, vagy Art Farmer, de lényegében a Prestige kiadó házi zongoristájaként a teljes élvonallal jó barátságban volt, ezért is furcsa, hogy diszkográfiájának 15 darabján egymaga alkotott.

Az All Alone háttértörténete bulvárlapokba illő: Mal Waldron, a jónevű jazz zongorista 1963-ban kábítószer túladagolás következtében olyan súlyos idegösszeomlást kapott, melynek következtében elveszítette emlékezőképességét, beleértve zongorajátékának technikáját is. Ezért gyakorlatilag újra kellett tanulnia minden önmagával kapcsolatos adatot, többek között saját játékstílusát is korabeli lemezei alapján kellett szinte a semmiből elsajátítania.

Az All Alone elvileg annak igazolására készült, hogy a mester már éledezik, már kezdi utolérni önmagát, még ha nem is annyira gördülékeny, mint korábban, már minden ízében saját magára emlékeztet. Nosss… ezt a mesét akár el is lehet hinni, igazából lényegtelen. A körítés lehet olyan-amilyen, egyetlen dolog számít, mi van a tasakban? Azaz mit tudott felmutatni egymaga Olaszországban, 1966-ban. (Mivel összeroppanása után New Yorkból Bolognába, majd onnan Münchenbe költözött)

A lemezanyagot tekinthetjük ugyan lábadozós-felépülgetős jazz lemeznek, de ha megnézzük Waldron korábbi anyagait, akkor azt is látjuk-halljuk, hogy eredendően nem játszotta agyon magát, nem szeretett sem villogni, sem bedurvulni, és egyáltalán nem állt tőle messze a minimalizmus. De nevezhetjük-e minimalista játékstílusnak az All Alone felvételeit? Egyfelől igen, másfelől nem. Technikailag semmi olyasmit nem hallunk itt, amit egy ügyes zongorista ne tudna akár azonnal Waldron után játszani, ez tény. A darabok többségében lassabbak, szellősebbek a szokványos jazz daraboknál, és szerkezetileg sem annyira jazz-központúak, sokkal inkább klasszikus szerzők darabjaihoz hasonlítanak, de ez nem minimalista stílus, még csak nem is minimalista zene, hanem egy nagyon is letisztult, átgondolt zenei produkció...

Hogy ezzel a rafináltan szellős felfogással a zongorista megpróbálta-e átverni a korabeli hallgatóságot… nem tudom. Talán igen, talán nem. Annyi bizonyos, hogy ezt a lemezt mérnöki pontossággal összerakta, és egészen egyszerűen nem hagyott támadási felületet. Nincs hibapont. Zéró. Olyan szépen, méltóságosan telik el a lemezidő, hogy szinte észre sem vesszük. Amit észreveszünk: hohó, itt a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal… Hát el lehet ezt játszani egymástól ennyire eltérő dinamikával? A veretes balosra játékosan ugrabugrál a jobb? Nem is annyira könnyű ezt megvalósítani.

A hangokat tisztán, jól kivehetően halljuk, a sebesség sem ördögi, de már a dinamikai megoldások abszolút profi, mi több mesteri előadóra vallanak. Teljesen más ez, mint amit általában egy jazz zongorista képvisel, különösen szóló lemezein. Chick Corea, McCoy Tyner vagy Hancock aligha hasonlítható ehhez a lemezhez, mert ők mind nagyon is jazzben utaztak, míg itt Waldron zongorában. Remélem követhető, amiről beszélek… de inkább átadnám a szót annak a blognak, mely teljes egészében Mal Waldron muzsikájának szentelte magát. Lássuk, mit ír a Snake Out erről a lemezről:

„Ezt a legelső szólóban készült lemezt az olaszországi Milánóban rögzítették. Fontos felvétel, nem csak azért, mert Waldron összeomlása után ez volt az első, hanem azért is, mert sok mindent lehet hallani, ami visszaköszön a későbbi Mal Waldronban. Mal saját régi lemezeit hallgatva tanulta újra tudását, de az itt hallható Mal más. Elkezdi használni az ismétlődő hangokat. Néhány dalban már hallható a sötét és hangulatos bal kéz, és a zenéjének sötét energiája is. A nyitó „All Alone” szinte olyan, mint egy klasszikus kompozíció. Ez az egyik legszebb szerzeménye, és szerencsére nem csak itt rögzítette. A zene mélyen érzelmes és lírai. Nem tartalmaz sok improvizációt, és gyönyörű nyitányként varázsol… A Blue Summer illata kicsit Miles All Blues-ára emlékeztet, az If You Think I’m Licked intrója pedig Brubeck Take Five-ját idézi…  

Amitől ez a lemez is különleges, és amitől Mal is különleges: nem úgy szól, mint bármelyik másik jazz-zongorista. Persze van egy csipetnyi Monk és Powell érzés, néhány dallam, amit Debussy vagy Satie zenéjében találunk meg, de Mal nagyon egyedi zongorista volt. Ez már itt, 1966-ban kitűnik. Ez a szólólemez felfedi munkásságának egyedi karakterét. Mal nem olyan zongorista, aki túl sok hangot próbál játszani, nem a kiemelkedő technikával lep meg, hanem azzal, hogy a zenei egyszerűség mégis milyen maradandó értéket tud létrehozni. De ez a kiadvány egyértelműen Mal kísérletezgetése volt. A szerzemények nagy részét soha többé nem vette fel.”  - Snake Out Blog, 2020

Az All Alone című szólólemezt nem egyszerű feladat pontszámokkal értékelni, mivel minden szerzeménye egy kicsit más, de összességében 8-as alá nem megy a képzeletbeli mérce, ugyanakkor hiányzik az a technikai töménység, - még ha csak kis mértékben is – amitől a zseniális kategóriába emelkedne. Szimplán „csak” egy jó, egy nagyon jó lemez olyanoknak, akik képesek elszakadni a szokványos jazz formuláitól. Például Keith Jarrett munkássága megfelelő kiindulási alap lehet...  8.5/10