Rahsaan Roland Kirk (1935-1977) azon ritka jazz muzsikusok egyike volt a zenetörténelemben, akiket szinte lehetetlen egyetlen alműfaj képviselőiként megjelölni. Bár a legtöbben avantgarde/free felfogású fúvósként ismerik, terjedelmes életművének egészen eltérő darabjai is vannak. Egyik-másik lemeze annyira szélsőségesen különbözik egymástól, hogy ezeken lehetetlen megnevezni játékáról magát a szólistát is. A közönség leginkább a Jethro Tull által is újrafelfedezett I Talk With The Spirits albumot ismeri tőle, esetleg a Rolling Stone magazin által is rangsorolt Blackness-t, azonban erről a fantasztikus latin kiadványáról úgyszólván semmit nem lehet olvasni, holott zseniális.

Személy szerint ez a kedvencem tőle. Mielőtt azonban a kiadvány méltatásába kezdenék, egy gondolat arról, hogy Kirk világtalan (ha úgy tetszik hátrányos helyzetű) muzsikus létére rövidre szabott életének 42 éve alatt közel 30 kiváló lemezanyagot készített, ami egészen elképesztő. Vajon mennyire lenne terjedelmes ma ez az életmű, ha zenész csak néhány évtizeddel többet kap a sorstól? Ezt persze már sosem tudjuk meg. Mindenesetre mai fejjel/füllel ez az örökség nagyon komoly értékeket hordoz magában.

Tehát a Slightly Latin lemez valójában formailag latin, egy mondhatni már-már populáris, szinte táncmulatságokra alkalmas háttérzene, amely zene azonban a saját kereteit elképesztő ötletességgel tágítja ki a zenei betétek és szólók egész seregével. Mindehhez a játékosan incselkedő felfogású, könnyed jazzhez nagyszerűen illenek Kirk helyenként vicces, helyenként ámulatba ejtő megoldásai. Ismeretes, hogy univerzális fúvós volt, aki egyszerre több hangszert is képes volt megszólaltatni, itt is hallható tenoron, klarinéten, fuvolán, skótdudán is, és szó szerint lenyűgöző a sokszínűsége.

Ha pedig ehhez a sokoldalúsághoz hozzáillesztjük a stúdióban jelenlévő, csodálatosan búgó háttérénekesnőket, Virgil Jones trombitáját, Martin Banks kürtjét, Horace Parlan zongoráját, és vibrafonját, Eddie Mathias bőgőjét, Sonny Brown dobjait, valamint a két kísérő ütőhangszerest, akkor máris lehet valamiféle képünk róla, milyen zene is volt ezen a lemezen. De a leghelyesebb, ha meghallgatjuk, mert a maga nemében ez a lemez szédületes remekmű, egy zseniális művész eredeti stílusbravúrja.

1965 novemberében rögzítették a felvételeket, és csak a következő évben került a lemez a boltokba. Nem ezzel futott be igazán a szaxofonos, mint említettem nem is ez ugrik be a nevét ismerőknek róla, de nagy hiba lenne kihagynia a jazz kedvelőinek, hiszen mindvégig friss, időtálló, egyéni ötletekben bővelkedő, azt lehet mondani jó értelemben vett humoros anyag. Azóta sem sok hasonló készült, mint ahogy Roland Kirk diszkográfiájában is amolyan kakukktojás, csakis akkor ne vegyük elő, ha már unalomig játszottuk!   10/10