Ötéves hallgatás után jelent meg a svéd Graveyard hatodik nagylemeze, mely külön címet nem kapott. Ez a 6-os is árulkodik azért valamiről, a korábbiaknál is komolyabb hangvételt, egyfajta ünnepélyességet jelez. Az időzítés sem véletlen, az évszakhoz illő őszi, melankolikus, levélhullásos, varjúröptetős muzsika szól a korongon. Kicsit olyan érzésünk is lehet, mintha ezzel búcsúznának a közönségüktől, mielőtt ki-ki a személyes dolgainak szentelné további életét.

Ez az ötéves szünet nem volt egészen önkéntes, a pandémia okozta nehézségek többek között a Graveyard működését sem segítették, a koncertszínpadokon kifejezetten aktív zenekart ez kétségkívül érzékenyen érintette, nem beszélve a világban zajló eseményekről. Mindez a frissen megjelent anyag dalainak tartalmát nagyban meghatározta. Kissé szomorkás, elmerengős, a szokottnál is visszafogottabb Graveyardot hallunk az új lemezen. Természetesen az idő előrehaladtával Joakim Nilsson gitáros/énekes csapata is idősebb lett, ami szintén befolyásolja a zene jellegét.

Lassú tempó, egyenletes ritmusok, minimális zenei alapok, ezekre harmonikusan illeszkedő, érett, átgondolt énektémák adják a kiadvány gerincét. Gyorsabb, vagy ha úgy tetszik vadabb tételnek ugyan ott van a Twice, mint kakukktojás, ám ez a 3 percet sem meghaladó nóta nem igazán jellemzi a mostani Graveyard arculatát. Sokkal inkább a pszichedelikus rock hetvenes évekbeli áramlata, a Pink Floyd gárdájával az élen. Ahogy az első nóta, a Godnatt elkezdődik arra akár rá lehetne énekelni a Shine On You Crazy Diamond kezdő sorait, és ezzel messze nem múlik el a Pink Floyd szellemiségének megidézése. Sőt! Máris előre ugranék ahhoz a sommázathoz, hogy ezzel a hatos számú Graveyard albummal elkészült a létező legjobb Pink Floyd lemez, amire nem a Pink Floyd neve van írva. Pedig ilyenekből akad bőven. (Nem is kell messzire mennünk, az ugyancsak svéd Asteroid három albumon át merített a Floyd örökségéből – lásd Asteroid III kritika ugyanitt!)

És hogy ez jó, vagy nem jó, döntse el a Kedves Zenehallgató! Aki szereti a Pink Floydot, annak ez feltehetően tetszeni fog, aki a Graveyard híve, az még el is érzékenyül, én a magam részéről mindkét csapatot nagyon szeretem, ezért most zavarban vagyok. A Breathe In, Breathe Out már a megjelenés előtt nagyon tetszett, (a hozzá készült videó valódi műalkotás, még Bergmani mércével mérve is megállja a helyét), ugyancsak megérint a Bright Lights középtempós szentimentalizmusa is, a lemez vége felé érkező No Way Out is kellemes érzéseket okoz, az egész album valahol lenyűgöző, ugyanakkor egy hang azt mondatja velem: ezt a Pink Floydnak kellett volna kihoznia! Most, 2023 őszén, tőlük és nem mástól, és akkor bumm, az lenne a világszenzáció.

Így is fog kapni a Graveyard elég dicséretet és elismerést, abban nem lesz hiány, csak éppen az nem mindegy, hány emberhez fog eljutni a muzsika, illetve az, hogy mennyire eredeti mindaz, amit itt a derék jó svédektől hallunk? A hangzás varázslatos, gyönyörű, csillagos tízes, a dalok szerkezete abszolút rendben, szintén a top közelében, a formai része a lemeznek teljesen hibátlan, csak ami a tartalmi oldalát illeti, ott érzem azt, hogy kicsit kevés az egyéni íz ebben a kilenc nótában. Ezzel együtt, miután korábbi lemezeiket is szeretem, ennek is nagyon örülök, mégsem adnám meg nekik a tízest. Ez van. Ne is törődjenek velem, úgysem értek hozzá…  9/10