Ez az ötvenes években készült, puha tónusú, letisztult jazz album hűen tükrözi egy adott korszak hangulatát. Még nem száguldoznak az autók az utakon, még nem terjedt el a plasztik (csak a vinyl) még nem azt a műanyagba csomagolt, felgyorsult életet élte az ember, ami a hatvanas évek végétől/közepétől egyre inkább és inkább jellemezte őt, itt még mertek csendesen és hátradőlős nyugalomban zenélni a muzsikusok, itt még lényegesen szelídebb volt a zenei világ is. Gyönyörű, szellős szólókkal gazdagon meghintett hagyományos jazz szól a korabeli lemezen.

Bár a megjelölésben a kritikát mint Herbie Mann szólóalbumát tettem közzé, ez valójában rajta kívül mind Mal Waldron zongorista, mind Charlie Rouse szaxofonos, mind Kenny Burrell gitáros diszkográfiájában megtalálható, amolyan közös kiadvány. Érdekes tény, hogy a bőgőnél George Joyner, s a doboknál közreműködő Art Taylor említésre sem kerültek. Igaz, nem is szólóztak a felvételeken, ezzel kizárólag a fent említett szereplők élhettek.

Ki is használták a lehetőséget, elsősorban Mann és Rouse voltak nagy formában, sem a fuvola, sem a szaxofon nem sokat pihenhetett a stúdióban. Amikor mégis, akkor Mal Waldron mutatta meg, mitől is volt a korszak egyik legjobbja, minden billentése élmény, ahogy az ősi blues témákat egy-egy hangsúlyos akkorddal kibontja. A hat felvételből három az ő szerzeménye, így hát voltaképpen a fél lemezt ő jegyzi. Ezek közül a hét perc feletti Minor Groove és a szűk 11 perces Gospel Truth a legjelentősebbek. A kettő közül a lemezt nyitó Minor Groove a lendületesebb, frissebb darab, minden szólista nagyon ott volt a top közelében, ahogy egymásnak adogatják a vezérdallamot, azt tanítani lehetne.

A Kenny Burrell tollából származó Blue Dip sem egy tipikus jazz felvétel, hiszen ez is közel 10 percen át boncolgatja a tekervényes dallamokat. Elsőnek Mann hengerel a fuvolával, majd jön Burrell a szokott elegáns modorában, kiművelten és visszafogottan, ezután kapjuk az áldást a tenortól, s végül Mal Waldron teszi fel az i-re a pontot a játékosan kótyagos szólamaival. Élvezetes előadás! Három ilyen jelentős felvétel mellett elnézőbbek lehetünk a többivel szemben, hiszen Lester Young Symphony Sid-jét lényegében csak átdolgozták fuvolára, a benne rejlő ziccert kiaknázatlanul hagyták, s Cal Massey Trinidad című kompozíciója is összecsapottnak tűnik.

A hat felvétel összesen 40 percnyi játékidőben biztosít egy kellemes időutazást abba az évbe, amikor Buddy Holly és Little Richard uralták a slágerlistákat, már elkezdte hódító útját a rock’n roll, de a jazz még mindig fontos, kiemelt műfaj, a rádióállomások egyik kedvence volt. Mindezt ma már nehéz elképzelni, pedig igaz.  8/10