Charles Mingus (1922-1979) személyével kapcsolatban számos legenda kering szerte a világban, ezek nagy részét valószínűleg ő maga költötte hírnevének növelése érdekében, annyi azonban bizonyos, hogy ellentmondásos, nehéz ember volt, akivel kevesen jöttek ki jól. Mindez nem árnyékolhatja be zenei munkásságát, amelynek köszönhetően számos olyan lemez maradt az utókorra, amit még manapság is érdemes elővenni, mert érdekes, mi több izgalmas hallgatnivaló.

1956 jelentős év volt a muzsikus életében, hiszen három lemeze is a boltokba került. Mindhárom fontos kiadvány volt, nem csak a jazz hallgatóság és a muzsikusok körében, hanem a terjedelmes Mingus diszkográfiában is. A lista 51 szólólemezből és további 34 közreműködésből áll, nem beszélve a halála után megjelent anyagokról.

Időrendben a három közül az első az 1955 januárjában rögzített Jazz Composers Workshop. A felvételek érdekessége, hogy a későbbi Miles Davis producer, Teo Macero szerepelt a tenorszaxofonnál, míg Kenny Clarke és Rudy Nichols doboltak, Mal Waldron zongorázott, John LaPorta klarinétozott, George Barrow fújta a baritont, (és a tenort), a nagybőgőn szereplő Mingus mellett. Vagy inkább árnyékában… Az ő bőgőjátéka a domináns, de azért szép szólókat hallunk Macerotól és Waldrontól is. Maga a zene még nagyban követi a hagyományos jazz formuláit, de már vannak szokatlan megtorpanások, váratlanul hangsúlyos felütések, ugyanakkor a kompozíciók szerkezetileg nincsenek úgy megbontva, mint amit a szabadgondolkodó Mingustól a későbbiek során megszokhattunk. Arra még egy kicsit várni kellett.

A második 1956-os kiadvány is 1955-ös koncertet rögzített. December 23-án lépett fel a Café Bohemia klubban Charles Mingus zenekarában George Barrow tenoros, Eddie Bert harsonás, Mal Waldron zongorista, Willie Jones dobos, illetve egy felvételre (Percussion Discussion) beugrott Max Roach is. Lényegesen súlyosabb, komorabb, már-már húsbavágó a hangzás, sötét, befelé forduló jazz darabokat vettek elő, amiket a veretes zongoraakkordok még kísértetiesebbé tettek. Ezt a furcsa szellemvilágot festik a részeges, kóválygó, el-elcsúszó fúvós dallamok is a Jump Monk közepén. De már a Serenade in Blue egy ennél is mélyebb melankóliába taszít, amit váratlanul a pozan recegése tesz oldottá. A Percussion Discussion az album kiemelkedő témája, mely hosszan nyújtott vonózás után emlékezetes dobritmusokkal, és már az érett Mingus világához közelítő, sok szünetet alkalmazó szabad felfogással hökkentette meg az akkori publikumot. Ezzel együtt ez a lemez még inkább az ujjgyakorlat kategóriájába illik inkább, a merészebb kísérletezések csak 1956-ban jöttek.

A Pithecanthropus Erectus volt az első lemez, amelyen Mingus igazán megmutatta oroszlánkörmeit. Nem a bőgőn, ott már korábban is bizonyított, hanem a dalszerkezetek terén. Mindössze négy felvételt tett közzé, s azok közül a középső kettő is inkább rutinmunka, de az első és a negyedik örökérvényű klasszikusok. Annyi az esemény, a meglepő mozzanat bennük, amennyi a másik két lemezen együttvéve. A játszótársak ezúttal: Jackie McLean – altszaxofon, J.R. Monterose – tenor, Mal Waldron – zongora, Willie Jones – dobok

A címadó darab egy olyan szerzemény, ami ma is nehezen befogadható, nehezen emészthető, nem könnyen interpretálható darab, de már rögtön az elején gyomorban érezzük a bőgő mély, fenyegető hangnemének ünnepélyességét, az egyszerre harsányan belépő fúvósok szándékosan feszültségkeltő játszadozását, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy el kell szakadnunk a szokványos jazz fogalmától, és akkor jó lesz! A kortárs komolyzenével, például Gershwin világával rokonítható, sok tekintetben brutális darab ikertestvére az album zárófelvétele, a negyedórás Love Chant.

Itt egy keleti meseszőnyeg emel minket magasra, ezen elhelyezkedve akár egy tengerparti nyaraláson éreznénk magunkat, amikor az addig lágyan kígyózó szaxofonok vonaglását szó szerint kettétöri a kasztanyetták pergésében belépő bőgő és dob dühödt kettőse, amit végül a zongora kísér el végső nyugvóhelyére. Nem kérdés, ez volt az a lemez, aminek visszahallgatása után a bőgős elindult arra az útra, ami végül a free jazz egyik kiemelkedő figurájává tette őt. Ha létezik olyan lemez az ötvenes évekből, amit ma is érdemes meghallgatni, ez az!