Egészen hihetetlen, mondhatni szürreális élmény 1956-ból ennyire kifinomult, frissnek ható, modern jazzt hallgatni. Teljes meglepetésnek nem nevezném Buddy Collette (1921-2010) első nagylemezét, melyet zenekarvezetőként jegyzett, hiszen neve és tevékenysége Herbie Mann, Fred Katz és Chico Hamilton lemezeiről ismerős számomra, azonban ezek a felvételek jó része valamivel a Tanganyika után keletkezett. ( A Chico Hamilton kvintett már ’55-ben hasonló utakon járt Buddyval ) Így hát ez egy úttörő jellegű kiadvány, az első olyan jazz albumok egyike, ahol merészen tágítgatták a műfaji határokat, bár alapvetően még a bebop gyökerek fonták körül a szerzeményeket. Elég ehhez a gyönyörű fuvoladallamokkal kábító kezdő tételt, a Green Dream-et meghallgatni, már önmagában egy élmény!

William Marcel ”Buddy” Collette leginkább mint tenorszaxofonos lett ismert, bár a fuvolát is elsőszámú hangszerének vallotta, és sokban járult hozzá e hangszer népszerűsítéséhez a jazz műfaján belül. (kisebb kitérőket tett a soul világába is) A Herbie Mann oldalán készült dupla-fuvolás Flute Fraternity albumról már elismeréssel írtam, most ugyanezt kell tennem a Tanganyika kapcsán is. Óriási zenét rejt a furcsa borító.

Végy egy vaskos bőgőszólamot ( Courtis Counce ), adj hozzá egy kreatív, ügyes zongoristát ( Gerald Wiggins ), fűszerezd meg egy ízléses, szólózni is képes gitárossal ( Jimmy Hall ), egy kis érces trombitával (John Anderson) és akkor már nincs is más dolgod, mint az egészen aláfűteni Chico Hamilton dobjaival. Ja, és persze ott volt még Buddy Collette is, fuvolával, szaxofonokkal, klarinéttel. Ez a felállás szinte magában garantálja a minőséget. Az eredetiséget azonban nem. Ezt feltehetően Buddy hozta magával a stúdióba, hiszen a darabok zömét ő jegyzi. Mindössze egy Gershwin, egy John Anderson, és egy Johnny Otis felvétel a kivétel, azaz 3 idegen téma a 10-ből. Nem rossz arány.

A Green Dream tehát egy meseszép fuvolás téma, az It’s You trombitaszólamokkal indít, majd Jim Hall mutat néhány figurát, mielőtt Buddy elviszi a showt a szaxofonján. Meg kell jegyezni, a trombita keverése nem állt a helyzet magaslatán, sokszor az elviselhetőség határán recegtet, annyira élesre tolták a magas hangokat, de ez legyen a legnagyobb bajunk ezzel a lemezzel. 1956-ban ez az anyag kb. olyan lehetett – különösen egy európai, esetleg magyar embernek – mint egy lórúgás. Micsoda? Odaát már ilyeneket játszanak? Nem sámli, az biztos!

A The Blindfold Test a híres amerikai jazz szakíró, Leonard Feather interjúsorozatára utal, melyben jazz zenészeknek hallás után kellett felismernie, és véleményeznie mások darabjait. A téma fuvolára épül, érdekes, hangsúlyos zongorakísérettel, és a szokásos trombitarecegéssel. A gitár épp csak felsejlik néhány szólamban, ennyi is éppen elég a szépséghez. Ugyanezt a szépséget fedezhetjük fel az egzotikus címadó tételben is. Kissé szentimentális a hangvétele, mondhatni öreguras, hogy azután ezek az öregurak megharaptassák a hangszereiket egy-egy váratlan dallammenettel, illetve Hamilton révén a ritmikai kísérettel.

Chico Hamiltont kevesen neveznék a valaha volt legjobb dobosok közé, pedig az volt, csak nem technikai értelemben. Tény, ő nem ment bele soha a virgázásba, mint ahogy itt sem, csakhogy a furcsa ritmusképletek egész sorát próbálta ki – kísérletezésképpen. Talán a legkísérletezőbb dobos címet sem neki adnánk, annyi bizonyos, hogy a szünetek adta lehetőségeket ő aknázta ki elsőként, és a szokványos megoldásokat amennyire lehetett kerülte. Részben az ő érdeme ezen kiadvány erős zenei háttere, bár a felsorolt hangszeresek mind-mind megtették a magukét. Ha kell egy ízig-vérig jazz lemez, ami kiállja az időpróbáját, akkor a jelszó: Tanganyika!     9/10