Nem tudom létezik-e egyáltalán a rockvilágban olyannyira méltatlanul ismeretlen banda és ismeretlen lemez, mint a Paw és a Dragline. Az egyik ős-sludge, ős-stoner, ős-ős-ősmassza, valójában inkább kaotikusan fájdalmas grunge. Amolyan vajúdásos-kínlódós üvöltözés csontig hatoló szólamokkal. Ha elképzelünk egy olajfoltos kezeslábasban autóbelek közt turkáló személyt, ahogy kiordít társának: - Lajos, add már oda a csavarkulcsot! - a társ pedig odavágja a kért eszközt a betonra, akkor valahol ott vagyunk a Paw lényegénél. Náluk lepusztultabb, súlyosabb muzsikát talán nem játszott amerikai rock zenekar a kilencvenes években.

Sokféle szál keveredik a Paw zenéjében, de az taplóságban és komplexitásban utolérhetetlen. Annyira súlyos ez a lemez, mint egy rakat sóder, amint éppen görög a betonkeverőben. Annyira primitív, mint négy hordányi előember. Ez bizony tényleg nem rigófütty! A négytagú formáció a Kansas államban található Lawrence városkában alakult, 1990-ben. Három lemezt készítettek, Dragline (1993), Death To Traitors (1996), Home is a Strange Place (2000) címekkel.

Ezek a lemezek egymáshoz nagyon hasonló zenei anyagot tartalmaznak, ráadásul egy-egy albumon szinte ugyanazt az egy számot ismétlik újra és újra, így hát a sokszínűség nem éppen az erősségük, de tudnak valamit, amitől mindegyik daluk kicsit más. A sablonos számok elkezdenek egy idő után külön életet élni, formát öltenek, és kitörölhetetlenül rögzülnek. A fickónak amúgy semmi hangja nincs, fakó, jellegtelen hangszín, egy skálát nehezen tudna kiénekelni mélyen búgó bariton hangfekvése van. Jobbára a kiabálás és a nyöszörgés között próbálja megtalálni az arányt, és hozza is a tutit! Ez az ember teljes erőbedobással nyomul, ami az egyik energiapatronja a csapatnak.

A másik a dobos. Végy egy jó dobost és a dolog működik, a banda menni fog. Ha az ürge kreatív, a gyengébb pillanatok is meg vannak mentve. Peter Fitch jó dobos volt. Mi az hogy! Az egyik kedvenc dobosom a mai napig. Iszonyatos, amiket ezeken a lemezeken művelt. Új dimenziót adott a rockdobolásnak. Egyszerűen zseniális, a lábdobok használatát külön figyelni egy élmény. A basszus izmos, vastag mint a hurka, a gitár hasít, és ez a rengeteg variáció, ezek a tempóváltások, ritmikai tördelések, ezek a sok gyötrődő, ám néha felszabadultan harsogó himnusz, borzasztó gyönyörűség.

Fontos kitérni egy pillanatra a dalszövegekre is. Mert azok megértése nélkül szegényesebb a mű befogadási értéke. Ilyen kivert kutya érzést sem sok banda volt képes produkálni. A Jesse című tétel pont egy elveszett kutyához szól, akit arra kér gazdája, Mark, hogy jöjjön haza, kint hideg van, ő elmegy, ki tudja, hol éri a reggel, de az eb ne kövesse semmiképp, maradjon otthon, mert „ Jesse, you’re a good dog, such a good dog” – ezek a sorok visszhangzanak az őrlődésben…

 A Lolita című tételben azzal a kettőséggel küszködik hősünk, amit a csábító ifjú hölgy személye vált ki belőle, üde ifjúsága miatt marasztalja őt, majd a következő sorban rögtön távozásra szólítja fel, mivel képtelen feldolgozni a látványt…  És ezekben a történetekben az a szép, hogy emberünk komolyan vette mindegyiket, ennek megfelelően kántálta el gondját-baját. A továbbiakban csupán néhány sokatmondó számcím: Hope I Die Tonight, Street Justice, I Know Where You Sleep, Gasoline. A zene tele van lendülettel, erővel, fülbemászó gitárszólamokkal, bármilyen buliban nagyokat lehet rá ugrálni, annyira markáns, pörgős, zakatolós muzsika.

Azonban az egyedi zenei világot teremtő kis bandák ritkán futnak be nagy pályát sajnos, ezért valahol érthető, hogy ők is eltűntek idejekorán a süllyesztőben. Pedig mennyire meghaladta korát ez a brigád! Meg sem lehet számolni azon utódok számát, akik belőlük táplálkoztak. Nos, minden egyéb magasztalás helyett tessék inkább megtekinteni fentebb a Jessie videóját, s máris gazdagabbak leszünk egy tapasztalattal. 10/10

Kiadó: A&M Records    Ország: USA    Tagok: Mark Hennessy - ének    Grant Fitch - gitár     Peter Fitch - dob    Charles Bryan - basszusgitár