A Miles In The Sky egy eszenciális darab a Miles Davis életműben. Elengedhetetlen és nélkülözhetetlen azok számára, akik a trombitás fúziós korszaka iránt érdeklődnek. Tulajdonképpen ezzel kezdődött minden. Itt már szakított Davis a hagyományos jazz felfogású szerzeményekkel, rockos lüktetésű alapra játszotta frázisait, bőgő helyett basszusgitár, zongora helyett elektromos orgona (is) kísérte. Ugyanakkor ez még nem volt igazán „sűrű” leves, részben mert szellősebbre vették a megszólalást, részben mert mindössze öten alkották a teljes csapatot. A későbbi fúziós kiadványok szereplőgárdáit tekintve ez lényegesen kisebb társulás, ami bensőségesebb hangvételű zenélést eredményezett, egyben nagyobb teret adott Davisnek szólói kibontására.

Élt is a lehetőséggel. Ő is, és a tenorszaxofonnál Wayne Shorter is nagyokat fújtak. Talán egy kicsit túlzásba is vitték a cifrázást, időnként öncélúnak tűnik játékuk. Érdekes, hogy ugyanezt sem Herbie Hancock, sem Tony Williams dolgairól nem lehet elmondani. Ők ketten mondhatni alázattal közreműködtek, a bőgőt és basszust kezelő Ron Carterről nem is beszélve. Ő szinte észrevehetetlen. (sajnos) Jelen volt még egy felvételnél a gitáros George Benson is, ami mondhatni meglepő, mert nem tartozott Davis köreihez. Ami a Paraphernalia gitárszólamait illeti, ezekre joggal lehetne büszke bárki, tökéletesen megállnák a helyüket önmagukban is. Fontos itt megjegyezni, hogy 1968-at írunk, ebből következően ezek még jazz gitár szólamok, nem torzított hangvételű, rockos gitárszólók.

Három hosszabb felvétel adja a lemez gerincét, de a negyedik, a legrövidebb tétel is közel 8 perces. Ez a négy, szinte maratoni hosszúságú darab mondhatni szerves egységet alkot, akár szünet nélkül is hibátlanul érvényesülne. A Stuff című Miles Davis szerzemény a nyitó szám, ez leginkább a két fúvós pengés szólamaira lett kihegyezve, s mintegy felvezeti a továbbiakat. A kimagaslóan szép Paraphernalia után Tony Williams fekete komédiáját kapjuk (Black Comedy), majd Davis foglalja keretbe lemezét a Country Son gyönyörű dallamaival.

Egy olyan lemez, ahol a régi idők jazz felfogása, és a modern idők fúziós szelei találkoznak. A szólisták már egészen el-elvadulnak egy-egy kirohanásuknál, azonban Williams hallhatóan kíméli a dobot. Az utolsó darab kivételével (ahol igazán odateszi magát) nem ad bele igazán lendületet, nincs súlya a ritmusképleteinek, nem használja ki a dinamikai váltások nyújtotta lehetőségeket. Ezzel együtt el kell ismerni mégis ragyogóan üt, mert kerüli a sablonos megoldásokat. Technikai értelemben profi, a cinekkel előszeretettel csattog, a pergőt iszonyatosan megdolgoztatja, fantáziája is volt a darabokhoz, azonban teljesen nyivánvalóan az album nagy részében visszafogta magát. Ezt egy kicsit sajnálhatjuk, bár pont ettől a féken tartott erőtől, ettől a feszes visszafogottságtól éles a ritmikai bázis.

Nem kapott annyi elismerést a Miles In The Sky mint a sorban következő lemezek, pedig minden idők egyik legérdekesebb, legizgalmasabb összejövetelét rögzítette, egyben az első komoly téglákat fektette le a fúziós jazz történelmében.  Davis és Shorter csodálatos együttműködése a mai napig komoly zenei élménnyé teszi a kiadványt, melyen a fiatal Herbie Hancock is csúcsformában hallható. Olyan időtálló anyag ez, ami képes kitörni az idő vasfogát. Csak egy esélyt kell neki adni, és meghálálja.    9/10