A brit Dearly Beheaded nevű zenekar első lemezét már ajánlottam a thrash metal kedvelők figyelmébe két évvel ezelőtt, s most, amikor az erősítő edzések energiaforrásaiként szolgáló háttérmuzsikákat veszem sorra, akkor muszáj beszélnem erről a második anyagról is. Egy elképesztő groove metal remekműről van szó, talán már mondanom sem kell, mely két hangszer főszereplésével. Ezek természetesen a basszus és a dob. Na de micsoda dob! Pfff... azt nehéz szavakkal visszaadni. Szorozzuk meg Dave Lombardot Gene Hoglannel, s az eredmény megközelítőleg eléri Simon Dawson teljesítményét. Egyszemélyes hadsereg. Átdübörög az ember agyán, feldarabolja a szívverését, kihozza belőled a maximumot, míg végül egy ziháló emberállat maga elé dobja a vasat végkimerülésében. Egy próbát megér!

Arról a bizonyos bemutatkozó lemezről igen szűkszavúan lelkendeztem, bár a lényeg abban is benne volt: hihetetlen ez a dobos. Nem szép azt mondani, hogy eltékozolja a tehetségét a British Lion tagságában, hiszen a British Lion egy kiváló hard rock banda, na de nem lehet összemérni a kettőt. Itt már ahogy a Thankless Task elején belép emberünk a pergővel, a csattogó lábdobokkal, a magával ragadó ritmusképleteivel, az rögtön zseniális, de figyeljük csak meg, hogy mi történik 1:45-nél ebben a számban! Egészen addig kapunk egy jóféle Machine Head utánzatot, egy kissé fahangú énekessel, aki nem annyira vészes, nem is annyira kiemelkedő, igazából egy átlagos torok, hanem amit Dawson odatesz 1:46-tól kezdve, az minden, csak nem tipikus aprítás. Ilyen kis miniatűr finomságokat személy szerint én csak Lombardo kezei közül hallottam, és ilyenekkel ez a lemez tele van.

Dawson egyenrangú félként kezeli a cineket, a pergőt, a tamokat, magabiztosan uralja a dobot, élvezet hallgatni a játékát, mert bármelyik dal bármelyik pillanatában húzhat valami váratlant. Erre mondom én, hogy egy ilyen dobosnak nem egy szakállas hard rock bandában lenne a helye. Persze ha ott érzi jól magát... akkor minden rendben. Mint ahogy ezzel a lemezzel is minden rendben, még akkor is, ha Alex Kreamer énekét szokni kell. Számomra ennek befogadása már ennyi év után nem okoz gondot, néha mégis hiányolok belőle egy kicsivel több dallamot. Jobbára kiáltozásokkal beéri, ami hosszú távon unalomba fulladna, ha nem lennének ennyire kidolgozottak a nóták. Óriási erő lapul bennük. Még egy szerzeményt vennék elő tanulmányozásképpen, ez pedig a Giving Up The Lies. Nagyszerűen hasít a betonozás bő két percig, aztán 25:40-től Dawson kezelésbe veszi a cineket. Tényleg hallani kell, ahogy a finom ciccegésre rácsapja a tamokat. Ritkaság számba megy az ilyen ötletes dobolás a keményebb műfajokban. 

Őszintén remélem, hogy ez a két kis zenemű kedvet csinált a teljes lemezanyag lepörgetéséhez, mondjuk négy sorozat tolódzkodás vagy húzódzkodás közben. De akár egy kellemes délutáni futás háttérzenéjeként is el tudom képzelni. Nálam eddig bevált!   9/10  (azért az ének tényleg necces)