Szintén a testedzések háttérmuzsikáinál maradva, egy irgalmatlan erejű thrash metal fogat következik, a Paingod. Floridából jöttek, egyetlen lemezt hoztak, azt viszont érdemes betárazni a lejátszóba. Ultra-brutális basszer működött a fedélzeten, ő maga már eladja a lemezt, de elképesztően kerítésszaggató az egész muzsika. Ők sem mentek előre szuperszónikus sebességgel, nagyon kedveltek izmozni a futamokkal, ráéreztek arra, hogy nem kell túl magas fordulatszámon tolni a lábgépet ahhoz, hogy mázsás legyen a riffek súlya. Imádnivaló ez a gyomorból jövő, mélységes tónus, és ahogy erre ráordít, rábömböl az énekes, hát az eszméletlen.

Két gyors közbevetés jön ide. Az egyik, hogy miért nem lehet ennél finomabb zenei alapra edzeni? Adódhat a vélemény, hogy David Bowie vagy R.E.M is pont megfelel, vagy keménynek ott a Metallica, Guns, AC/DC, stb... Nos, említettem már, én magam a kinti testgyakorlás híve vagyok, ehhez még nyáron elmegy akár a Morcheeba is, ám ahogy kedvezőtlenebbek a körülmények (nem utolsó sorban ahogy nehezebbek a sorozatok) úgy kívánja a szervezetem a fajsúlyos, közepes tempójú döngölést. Ezt a hardcore metal, thrash metal, stoner, esetleg doom bandák adják meg leginkább. Egyfajta természetes ajzószer, amitől sokszor pont át tud lendülni a fásult szervezet a holtponton

A másik közbevetés, hogy edzés és edzés között nyilván különbség van. Futáshoz nem pont a Paingod az ideális, könnyed átmozgatáshoz, bemelegítéshez tökéletes lehet a lágyabb muzsika is, de amikor már komolyabb sorozatokat tolunk, akkor valami ilyesmi szükséges. Még annyit ehhez, hogy nem erőltetem rá senkire a saját zenémet, ezért fejhallgatóval edzek mindig, minden körülmények között, akkor is, ha senki nincs éppen a közelben. Így teljesen kizárom a külső környezet zajait, és az éppen véletlenül felbukkanó postást is pont leszarom figyelmen kívül hagyom.

Tehát erről a lemezről csak felsőfokban tudok beszélni. Sokszor leírtam már, szinte elcsépelt közhely, hogy "méltatlanul ismeretlen zsenik dolgozatát halljuk", de tényleg ez a helyzet. Sajnos ilyen rengeteg  van. Fel nem foghatom, hogy egy ekkora lemezanyag miként kerülhetett süllyesztőbe, mert szerintem a Machine Head/Pantera legjobb albumaival minimum egyenrangú. A basszer srác, Tommy Buckley simán ott lehetett volna a legendák között, mint ahogy a dobos sem volt éppen gyenge eresztés, (J.C. Dwyer) – ők ketten döbbenetes dolgokat művelnek itt, kissé a gitárokat háttérbe szorítva. Hiába van két gitár, nem játsszák agyon magukat, inkább csak színezik a nótákat. De semmi baj, mert így is erős a cucc, mint mondtam a dob és basszus iszonyatosan ott van.

Még egy érdekesség a végére: Túl azon, hogy telis-teli van az anyag jobbnál-jobb zenei megoldásokkal, basszusfutamokkal, dobos agymenésekkel, mind a négy tag énekesként is tevékenyen részt vett az alkotási folyamatban, és azt már mondanom sem kell, mennyire megdobja a dalok hangulatát a különböző hangszínű torkokból egymásnak válaszolgató vokálozás. Bizonyára feltűnt, hogy dalcímekkel nem dobálództam itt, és ez nem véletlen, az egész anyagot egy az egyben szoktam alkalmazni, az első nótától az utolsóig. Sajnos kevéssel megy az időtartam 35 perc fölé, ez bizony nem sok, viszont téli/őszi alapozáshoz nem is lehet jobbat választani.   10/10