Folytatom tovább kis sorozatomat a sorozatok sorozatos elkövetői számára javallott vitaminzenék adagolásával kapcsolatban. Más szóval: ismét a testünket erősítő gyakorlatok szándékos elvégzéséhez passzoló muzsikák között kutakodom. Muszáj ezekről írnom, mivel ennek van most a szezonja. Egy hozzám hasonló átlag amatőr heti háromszor mozgatja meg az izmait, (és akkor még a kinti szaladgálást nem is veszem ide, mert az némiképp más muzsikát igényel) szóval ez havonta 12 alkalom, nagyon-nagyon sok pörgős albumra van ilyenkor szükség. Thrash metalról már esett szó, jöjjön most ismét egy HC-bomba, mégpedig a méltatlanul ismeretlen Strife alakulatától, teljesen véletlenül a kilencvenes évekből.

Konkrétan erről a bandáról még soha nem olvastam magyar oldalakon semmit, már csak ezért is ide kívánkoznak, no meg persze a súlyos felfogású, dühödt alapozás miatt, amit itt bemutattak számunkra. Nálam ez egy alapvető HC-klasszikus, olyan hangulatos, csordavokálos, méregtől duzzadó anyag, amiről csak elismeréssel tudok szólni. Hogy miért nem vonult be nagybetűvel a rocktörténelembe? Nagyon egyszerű. Az album címe ugye: One Truth. Márpedig csak egy igazság van, hogy nincs igazság. Ennyi. Ezt nem is ragoznám.

1994-ben ekkorát hegeszteni! Na! Azért erre nincs olyan underground arc, aki ne bólintana, mert hihetetlenül ott van. Hozzáteszem, ott és akkor én sem hallottam róluk, egészen egyszerűen túl kis halak voltak ahhoz, hogy Európában nagyot tudjanak szólni, viszont amióta felfedeztem őket (kb. 7-8 éve) akárhányszor betolom őket a fejesbe, a fekpadon csont nélkül mennek a sorozatok. Nem is lehet másképp, hiszen olyan nóták vannak itt, hogy… ahh… pl. Lift! Ezt ugyan nem a weightlifterekhez címezték, de akkor is! "Lift my mind, my body and my soul." Amen!

De ne is szaladjunk ennyire előre, mert ahogy odapancsolja a Through and Through elején Andrew Kline a villanygitárt az arcunkba, az már magában csillagos ötös! Olyan a hangzás, mint amikor a jégtörő hajó éle hasítja szét a jégtömböket. És ahogy Rick Rodney veséből kiköpködött soraira a teljes banda üvölti rá a refréneket, az viszi magával az embert. Nem lehet nekik ellenállni. Vagyis lehet, hogy lehet, csak nincs semmi értelme. Úgyis mondhatnám, engedni kell a tételeket szépen egymás után lecsordogálni az agyunk mélyéig. Jön a kissé kapkodós What Will Remain, és akkor szépen lecseng mindenkinél, hogy ez egy olyan Rage Against The Machine-vérvonalú banda, ahol nincs az az idegesítően éles, fejhangú kántálás, viszont megvan a harci szellem, és nem piszmognak egy pillanatig sem a jópofaságokkal.

Véleményem szerint a Lift után érkező Still Rise foglalja össze leginkább a csapat lényegét, ebben hallatszik a legjobban, mennyire polírozatlan, mennyire odacsapott mócsing a cucc, nem is való urak asztalára. Ez amolyan tömör, félnyers, félvéres, félig már rothadó, félig penészes cobák, amiről mindig van mit csemegézni. Olyanoknak is előszeretettel ajánlom, akik semmilyen testgyakorlást nem űznek, de már tele van a hócipellőjük az emberiséggel, és pont most mennének a szomszéd ajtaja elé kisebbfajta bombát a lábtörlő alá helyezni. Nem kell!

Tegyétek fel szépen ezt a kellemes Strife-dolgozatot, és máris beáll a zsigeri nyugalom. Aki nem hiszi, járjon utána!   Muszáj nekik megadnom a kerek 10 pontot, mert ennél kevesebbet adni vétek. 10/10