Ismét hóesés, megint egy edzés, és egy ahhoz illő háttérzene. Lassan átalakul a Zenehallgatás testformáló bloggá, pedig eredendően ez nem volt szándékomban. Valahogy ma nem is volt kedvem edzeni, aztán elkezdett szállingózni a hó, és ez mindig inspirál. Feltoltam a fejest, elindítottam ezt a lemezt, aztán bumm… máris ment minden magától. Most néhány szót az albumról, mert a gyakorlatokban semmi extra nem volt, (húzódzkodás, fekvenyomás, vállról nyomás, tricepszezés) és mégis egy zenei oldalról van szó. Tehát Max Cavalera egyik eltévelyedése (?) van terítéken, a Killer Be Killed. Egy igazi hardcore supergroup, vagy valami olyasmi. A lényeg, hogy üssön, nem igaz?

Igazából nem rajongok az öszvér-albumokért, márpedig ez egyike a legöszvérebb zenei kiadványoknak, ennek ellenére edzéshez tökéletes a cucc. Hozzá kell tenni: máshoz nem nagyon tudnám elképzelni, mert annyi nincs benne, hogy különösebb izgalmat okozzon, azonban a sorozatok közötti pihenőidőben valóságos áldás. Még az is megfordult a fejemben, hogy edzés után körbefussam a környéket, ugyanis közben elkezdett szakadni a hó, s mint mondtam, ez serkentőleg hat a szervezetemre, azonban erről végül lemondtam. A Killer Be Killed valami ostoba szójáték, nem tudnám ezt szépen értelmezni, mondjuk „Szemet szemért” vagy „Hulljon a férgese”- kinek mi tetszik. Ha csak a neveket nézem, egészen biztosan passzolom a gárdát, Cavalera ide, vagy oda.

Greg Puciato - gitár/ének (Dilinger Escape Plan), Troy Sanders (Mastodon) -  basszus/ének Dave Elitch (The Mars Volta) – dob, valamint Max Cavalera gitár/ének. Ennyi lenne a társaság. Engem valójában ezen a lemezen a dob-basszus félelmetes együttműködése fogott meg, mert az már az első perctől iszonyatos. Magas fordulatszámon pörgő, erőteljes, izmos lemez, az egyetlen kérdés itt csupán a dalok minősége. Nos, az elég vegyes. Vagyunk, akik vagyunk – hangzik a zenészek hitvallása, és szép dolog az őszinteség, azt hiszem náluk önmagában mégsem érték. Számomra annyira nem világos, mit is akartak ebből kihozni. Nem egységes a kép, egyszerre durván férfias, néhol mégis szárnyaló, már-már popos elemekkel, mondhatni testidegen elemekkel telehintett alapozás.

Ami jó az egészben, hogy nem unalmas. Szerintem egy percig sem. Mert az egymástól eltérő hangzású hangszínek, a más és más zenei vonalról érkező muzsikusok mégis különlegessé teszik. Egy kicsit a Dublin Death Patrol két lemezére hasonlít a két Killer Be Killed dolgozat, legalábbis bizonyos formajegyek alapján. A szaggatott döngölés, a páratlan ritmusok gyakori alkalmazása, a kontrasztos énekhangok bevetése is ismerős lehet onnan, bár valószínűleg mások is éltek már ezekkel az eszközökkel.

Van egy lényeges különbség, és ez Cavaleráék mellett szól: a ritkaságnak számító életvidám felfogás! Igaz, hogy rendesen megdörrennek a gitárok, a dobok sem adják alább, de áthatja őket a pozitív vibrálás, az a fajta életöröm, amit valószínűleg a mégsem hétköznapi összejövetel okozott a stúdióban. Erről ad tanúbizonyságot a lemezhez készült néhány videó is. Érdemes ezeket is megtekinteni, mert nem sikerültek rosszul. Az album végén találjuk azt a Forbidden Fire című számot, ami önmagában érdekesebb az egész anyagnál, véleményem szerint ilyesmit kellett volna inkább betenniük a közösbe, mert ez szimplán zseniális, még ha nem is bontja le a közfalat. A második kiadványuk meglátásom szerint nem lett annyira értékes, de egy edzéshez az is simán elmegy. 8/10