Az athéni Fuzzrider zenéje szervesen illeszkedik a közel három évtizede tartó görög stoner rock vonalba, olyanok közé mint a 1000Mods, a Nightstalker, vagy a Dope Default. Súlyosan megdörrenő riffek, mélységből előröffenő basszus, szikár, díszítéséktől mentes, férfias ének, koszos hangnem. Az egyetlen megkülönböztető stílusjegy a blues. Náluk a blues alapok minden eddigi bandánál dominánsabban vannak jelen, és ez igen kellemes tónust eredményez. Mit cifrázzuk, már magáért az elképesztően harapós hangzásért csillagos tízes jár nekik!

Egy bemutatkozó lemezről beszélünk egyébként, de messze nem rutintalan kezdők csaptak össze valami sablonos marhaságot, ezt a remek anyagot szakértő öreg rókák tették le az asztalra. Név szerint Jim Lord (Lord 13, Madleaf) gitáros/énekes, Nick Giannoulis (One Man Drop, Blame Canada, Nochnoy Dozor) basszus, és Brian Velentzas (Captain Brian) dobok. A felvételek nagyon egyben vannak, egyetlen izmos masszát képeznek, már a nyitó nótából kiderül, hogy valóban a kisujjukban van a műfaj. Pompásan dübörögnek elő a jobbnál-jobb dallamok a csontig lehangolt gitárból, pont annyit tolnak ebbe a témába, amitől még éppen karcos, de nem fülsértő a dal.

A folytatásban még inkább kibontásra kerül a blues-őrület, ahogy előre haladunk, egyre markánsabb, egyre erősebb nótákat találunk, még minimális pszichedelia is előkerül ( kedvenc nótám, a Lost Caravan hozza be ezt leginkább ), olyasmi érzésünk lehet az album hallgatása közben, mintha a ZZ Top mérsékelte volna a southern jegyeket, és most egy korai korszakában felvett anyagot mutatna be a közönségének. Hasonlóan nyugis a zene megközelítése, hasonló az énekes hangfekvése is, hasonlóan piszkolják össze a hangfalakat, igazi szellős, szabadságízű muzsika, a meghallgatása egy hétvégi motorozással felér. Csak azért vettem le egy pontot a tízből, mert "helyenként" hallani olyan dallamokat, amelyekhez hasonlókat hallottunk már itt-ott. Ezzel együtt ebben a műfajban az év egyik legjobb lemeze!  9/10