A jelenleg is aktív, terjedelmes diszkográfiával rendelkező Bennie Maupin (sz. 1940) életében viszonylag kevés számú szólóalbumot adott ki, szám szerint hetet. Az ő nevét így elsősorban Miles Davis és Herbie Hancock lemezeiről ismerhetjük. A Bitches Brew felvételein basszusklarinéton közreműködő zenész rendkívül sokoldalú muzsikus, szaxofonon és fuvolán is előszeretettel játszik. Az 1978-as Moonscapes lemezen mindhárom fúvós hangszerén hallható, sőt billentyűn és marimbán is közreműködik. Miután szólólemezei közül kizárólag ez nem kapott a mai napig angol nyelvű Wikipédia szócikket, érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálnunk.

A lemezfelvételen csupa ismeretlen nevű kolléga volt jelen. Abraham La Boriel – basszusgitár, Harvey Mason – dob, Mingo Lewis – konga, Bobby Lyle – zongora, orgona, Mike Sembello – gitár. Hét szerzemény került a bakelit korongra, három az A, négy a B oldalra mintegy 33 percnyi időtartamban. Egy kivétellel (Just Give It Some Time – Onaje Allen Gumbs) mindegyik Benny Maupin saját kompozíciója és hangszerelése.

A stílus megjelölése funk-jazz, mégpedig a korai nyolcvanas évek szellemiségében, ezért mondhatjuk, hogy néhány lépéssel az aktuális trend előtt járt, bár természetesen voltak már hasonló felfogású lemezek a hetvenes évek végén is. De már a szintetizátor használat, a periódikusan ismétlődő, állandóan lüktető basszus, a vékony hangzású dob és a borzasztóan éles szaxofon hangzás a következő évtized ismertetőjegyeit hordja magán.

A sokoldalú fúvós egyértelműen szaxofonjátékával próbált kitűnni, dominánsan uralja a szólók számára fenntartott helyeket, és kétségkívül technikai bravúrok sorozatát mutatta be, mégsem volt képes még csak a nyomába sem lépni azoknak a legendás kiadványoknak, melyeken meghívott zenészként közreműködött. A felvételek kidolgozatlanok, fésületlenek, feltehetően néhány fontosabb téma volt bennük előre megírva, a többit a közreműködők improvizálták. S ami Miles Davisnél jól működött, itt kevésbé.

A Nightwatch és a Farewell… unalomba fulladnak, az Anua bár megcsillant valamit Maupin komponálási készségéből, sajnos nem hoz többet, mint néhány kellemes – bár ezerszer hallott – szaxofondallamot, s 3:20-tól némi Alice Coltrane féle szellemidézést (jó pont a zongorista ügyes szólója) de ezzel az A-oldal véget is ér. A B-oldal valamivel erősebb lett, itt a Promise Kept végre nyújt némi változatosságot, egy kis dinamikai hullámzást, egy remek uniszónó fúvósbetétet, és egy teljesen váratlanul belépő sejtelmességet, amit a dobos kiváló játéka még inkább kiemel. Az egyetlen idegen szerzemény, a Just Give it Some Time az album leginkább emlékezetes témája, meg kell azonban jegyezni, hogy sem itt, sem az előzőekben nincs Maupinnek saját tónusa, néha teljesen leveszi Wayne Shorter stílusát, néha hajszálra hozza Jan Garbareket, és a világon senki meg nem mondaná, hogy itt ki a fúvós. Ezzel együtt a szólózás terjedelmes, kifinomult és professzionális.

Maradt a Crystals és a Sansho Sima. Ez utóbbi mindössze egy perces utóirat, nem érdemes rá szót vesztegetni, azonban a Crystals szintén a pozitív meglepetések közé tartozik. Az összes tétel közül ebben a legvadabb, legkeményebb, legsűrűbb a zenei szövedék, talán ha ebbe az irányba mennek a teljes lemezen, akkor nyugodt szívvel sorolhatnánk a mesterművek közé a Moonscapes-t, így viszont inkább egy feledhető próbálkozás.     6/10