Harmadik nagylemezéhez érkezett a kaliforniai The Ghost Next Door. A 2014-ben alakult, jelenleg négy tagot számláló zenekar jellemzésére bőven válogathatunk a műfajok közül. Magukat alternatív metalnak címkézik honlapjukon, de éppúgy alkalmazzák rájuk a progresszív jelzőt, mint a dark, azaz beborult rockot is, és ha ehhez hozzáteszem, hogy legújabb lemezük helyenként grunge-os, néhol sludge-os, néhol vegytiszta HC, akkor az már elég erős stíluskavalkád. Valószínűleg nekik mindegyik tetszik.

Ami azt illeti, nekem is, mégsem érzem ezt itt most utánozhatatlan zamatú különlegességnek. Inkább ”csak” hoznak egy erős alapot, amit tetszés szerint variálnak, ahogy éppen hangulatuk megkívánja. Jók a zenészek, a dobos például Andy Galeon a Death Angelből lehet ismerős, illetve annak egy elágazásából, a The Organizationból. Gary Wendt gitáros a Sacrilege B.C. alapító tagja, a basszusnál pedig Shane Hunt-dussé (ex-Hemotoxin). Aaron Ashgari a másik alapító tag kezeli a másik gitárt.

Két gitárral, vaskos basszussal, technikás dobtémákkal adnak elő egy furcsa, komplex zenei világot, amiről eszünkbe juthat a Dream Theater, vagy a Spock’s Beard, esetleg a Sons Of Apollo. A felsoroltaknak is sok arca van, szóval inkább ezen bandák izmosabb oldala felé keresgéljünk, ha őket el szeretnénk valahol helyezni. Nem csak virgázásból áll a programjuk, rendesen összerakott dalok sorjáznak itt, átütő erő nélkül. Összességében tetszett, amit hallottam tőlük, de nem győzött meg annyira, hogy mostanság újra elővegyem ezt a lemezt. Az első nóta még valóban ott mozgott nagyon a jóban, majd ahogy jöttek sorra a szerzemények, úgy éreztem a lanyhulást. Talán majd egy későbbi alkalommal…   7/10