Woody Herman Shaw Jr. (1944-1988)

Életének 44 éve alatt az Észak-Karolina államból származó trombitás összesen 35 szólóalbumot készített, közreműködőként csaknem ugyanennyit jegyzett. E számadatokból kiderül: nem vesztegette az idejét. Sajnos az utókor közel sem gondozza annyira emlékét, mint pályatársaiét, a vele készült felvételek így is magukért beszélnek. Ő volt a jazz láthatatlan alakja, az ember aki mindig ott volt, mégsem tűnt fel senkinek. Szerepelt Eric Dolphy oldalán, készített lemezt Art Blakey-vel, Chick Coreával, Joe Zawinullal, Dexter Gordonnal, s többek között olyan korszakos albumokon hallható, mint McCoy Tynertől az Expansions, vagy Bobby Hutchersontól a csodálatos Cirrus.

Pályafutásának egyik kiemelkedő darabja az 1973-as Song Of Songs. Markánsan eltér az előtte megjelent két lemeztől, és az utána következőkkel is csak távoli rokonságot ápol. Sok szempontból különleges a szerző diszkográfiájában. A legfontosabb szempont maga a zene. A zenei előadásmód megközelítése. Ezen az összejövetelen nem egy trombitást hallunk, aki szólókarrierjét építi, nem egy jazz-nagykövetet, aki oltárt állít a nagy elődök elé, nem is egy csapatfőnököt, aki társait határozottan utasítva igyekszik a minőségi jazz elérésére. Itt, ezen a lemezen tiszta, kötöttségektől mentes, bátran kísérletező, egyedi muzsika hallható.

Azonnal a nyitó dallam elkábít, Emanuel Boyd hozza be a fuvolán, s közben izgalmas ritmikai háttérzörgéseket produkál a dobos, Woody Theus. Csakhamar belép a mély, telt tónusú trombita, mellé a szaxofon, és marad a fuvola is. Alattuk hullámzik George Cables zongorája. Három fúvós három eltérő dallamvonala kúszik elő a hangfalakból, ez azonnal megadja az alaphangulatot. Érződik az időtlen térben gondolkodás, a maradandó értékre törekvés. Nagy léptékben haladunk, nem számítanak az aktuálisan eladható jazz címkés termékek. 1973 egyébként jó év volt a jazzben, de a felszín tetején már kommerszebb felfogású korongok csillogtak. Itt ilyesmiről szó sincs.

A sejtelmes bevezető kibontása abszolút csúcsteljesítménybe megy át, a zongora hangsúlyos billentéseit Henry Franklin basszusa egyengeti, majd ismét a fúvósok hármas egysége tündököl. Közöttük Shaw trombitája, mint a gyémánt. Átveszi a vezérdallamot Ramon Morris a tenorral, és valósággal gyilkolja a hangszert. Vele együtt hallójáratainkat is. Mi ez? Mikor lesz már vége ennek a szörnyű tekerésnek? – gondolnánk – és ekkor, mint az ékkövek éke, mint a földre szállt meteorit, olyan hatásfokkal érkezik Woody trombitája, maga a megváltás. Ám, hogy a gyönyör mégsem maradjon az olcsó élvezetek szintjén, arról is gondoskodik, a szóló végén felfelé csavarja a hangokat, szellemhatást kölcsönözve a témának. S ezzel még messze nem ért véget a címadó tétel, melynek eseményeit percenként kellene elemezni, ízekre bontva lenne érdemes tanulmányozni, hogy a legrejtettebb értékei is előkerüljenek.

Érdekes összejövetel lehetett. A jelen lévő muzsikusok okkal kérdezhették, miért pont ők? Egy ennyire formabontó, sokrétű, nehezen befogadható, kiemelkedő zenei alkotásra általában a műfaj legjobbjait igyekszik összeszedni a vezető, és akkoriban Woody Shaw már ismert névnek számított, valamiért mégsem állt itt mellette nagynevű kolléga. (1978-as Rosewood lemezén már jelen volt Joe Henderson és Frank Wess)

A második téma nem igazán meggyőző, ebben Benny Maupin vette át a tenort, de ő sem nyújtott maradandót. Az összes többi közreműködő kiválóan játszik, a szaxofon őrült tekerése azonban sokat ront az összhatáson. A továbbiakra is ez igaz: Shaw trombitája mindvégig káprázatos dolgokat mutat, a fuvola is gyönyörűen adja magát a zenei folyamatba, míg a szaxofon éppen hogy elviselhető. Tény, hogy működése után a trombitaszó szó szerint simogatásnak hat. Mit várhatunk még ettől a lemeztől?

Sok-sok kisebb-nagyobb meglepetést, tördeléseket, szüneteket, kiállásokat, rendhagyó ritmikai megoldásokat, csupa olyasmit, amit érdemes meghallgatni az arra fogékony füleknek ma, a XXI. század elején. Sőt! Talán majd a végén is…    10/10