A kanadai Occult Witches is elkészítette idén legújabb albumát, sorban a harmadikat, Sorrow’s Pyre címmel. Jéremie Tremblay gitáros nevét ezúttal nem látjuk az alkotók között, úgy fest a kvintett négytagúra fogyott tavaly óta, a többiek változatlanok: Vnessa San Martin – ének, Danick Cournoyer - basszus, Alec Sundara Marceau – gitár, és Eliot Sirois – dobok. Miután ez az a banda, melyet a Stoner.rock blog, valamint a Zenehallgatás internetes úton közösen meginterjúvolt, magasak voltak az elvárásaim velük szemben és ezt a szintet szépen meg is ugrották. Zenéjük szemernyit sem lett lágyabb, modernebb, poposabb, csak egy kicsit sokszínűbb.

Igazából annak fog tetszeni a lemez, aki zenei téren mindenevő. Szigorú stonerek és doomosok inkább kerüljék, mert ezekhez a műfajokhoz csak halványan kötődik a Witches. Annál inkább ajánlom őszes halántékú (mondjuk így örökifjú) ős-metálosoknak, akik a Wishbone Ash, Budgie, Uriah Heep és más hasonló formációk lemezein nőttek fel. Az album 75%-ban ezt a döngölős-trappolós, kissé egysíkú, ám végtelenül dallamos, kellemes hangulatot hozza.

De mintha nem tudnának/akarnának kikötni ezen a vonalon, néha lelassulnak blues közeli vizekre, hogy onnan szabaduljanak ránk a szép, klasszikus zeneszerzőket (elsősorban Bachot) idéző gitárfutamokkal. Még akusztikus hangvételű instrumentális darab is akad itt, szintén barokk hangulatban (ez aztán átfordul egy Al Di Meola szerű jazz témába). Úgy tűnik ezúttal kísérletezőbb irányba mozdultak el a srácok, vagy egyszerűen csak ki-ki bedobta a kalapba, ami éppen eszébe jutott. Így lett az anyag kissé eklektikus, kevésbé átgondolt és összeszedett, mint elődei, ha szigorú akarok lenni inkább egy hirtelen összedobott kislemezre hasonlít (alig több 30 percnél) mint kiforrott nagylemezre, de még mindig nagyon jó muzsika.

Két észrevétel: Vnessa sokkal inkább erőből énekel, mint korábban.  Finom hajlításai ezúttal alig észrevehetők, mintha nem is lennének, és ezt személy szerint nagyon fájlalom. Ahogy a banda átfordul ezekbe a lassan kanyargó témákra, az még mindig megmutatja a hölgy bársonyos hangjának szépségét, és az is megnyerő, ahogy kiengedi torkából a lovakat, hadd fickándozzanak, de azok a lebegő hajlítások, amik a Mastermind lemezen elbűvöltek, itt nem jöttek elő. Kár. 

A másik, hogy a videós nóták választása nem volt annyira szerencsés. A Fool kapta a videóklipet, míg a Flesh & Bones egy koncertfelvétel formájában látható, pedig pont fordítva kellett volna! Mondom ezt én innen a fotel mélyéről persze, de tessék, meg lehet ítélni! Az alábbi videókra kattintva bárki eldöntheti, igazam van, vagy hülyeségeket beszélek. (Már megint) Maga a lemez szerintem 8 pont körül mozog, hiszen a zenészek még mindig minőséget hoznak, és ezt bizony jó megélni még innen a messzi távolból is. Nem vagyok tehát telhetetlen, csak egy kicsit megszoktam már tőlük az epikus témákat, és valahogy nekem a lassú blues jobban bejönne ezzel a torokkal. Ennyi!