Alapvetően ritka a fiatal művészek által készített kortárs jazz megjelenés, hát még az olyan, ahol vibrafonos áll a zenekar élén. Ez a hangszer lassan már csak múzeumokban látható, s a hétköznapi járókelők többsége meg sem tudná mondani, hogy néz ki, miképpen működik egyáltalán. A vibrafon egy olyan xilofon, egészen pontosan metalofon, ahol a fémlapocskák megütögetésével keletkezett hang hosszú függőleges csöveken halad keresztül, majd egy pedál segítségével elektromos úton hajlítható. Ily módon tremolo vagy vibrato hatás is elérhető. Rendkívül sokoldalú hangszer, hiszen a pedálra lépve egészen eltérő hanghatás érhető el egy pillanat alatt.

Ennek a hangszernek mára már alig akad neves nemzetközi képviselője. Gary Burton, Cal Tjader, Milt Jackson már rég csak lemezeik révén léteznek, mint ahogy Bobby Hutcherson is csak felvételeken hallható. Roy Ayers még jó egészségnek örvend 83 évesen, és a mai napig aktívan koncertezik, stúdiólemeze azonban 2000-ben jelent meg utoljára, azóta válogatásokon, koncertfelvételeken szerepelt. Nos, ha a világ egyik legjobbja évek óta nem készít szólóalbumokat, azért az jelent valamit. Egészen egyszerűen nincs akkora hallgatósága, amely számára érdemes lenne egy ilyennek nekiállni.

Mindezek tudatában a legnagyobb tisztelet és kalaplengetés jár a fiatal amerikai Joel Rossnak, amiért egy több mint egy órás nagylemezt készített idén társaival. Joel Ross 1995-ben született Chicagoban, de jelenleg Brooklynban él, és sorrendben ez a negyedik kiadványa. (Mind a négy a Blue Note gondozása alatt született) Közreműködőként jóval több albumon szerepelt, többek között hallható Melissa Aldana – Visions lemezén is, amiről szintén írtam kritikát korábban.

Ez az új albuma (ami már nem is annyira új, hiszen februárban jött ki) tulajdonképpen könnyen körülírható, könnyen befogadható, rendkívül kellemes hangulatzene. Nem kell hozzá semmiféle előképzettség, sem jazzben való jártasság, ezért a jazztől óvakodók számára is ajánlanám, ha egyáltalán ők olvasnának jazz kritikákat. A felvételek minimalista felfogásban felvett, kifejezetten nyári etűdök. Egy kis zongora, éppen csak jelen lévő szaxofon, és persze dob, bőgő adják a társaságot a vibrafonhoz. Ez utóbbi szintén nem virgonckodik, Joel senkit nem meggyőzni, semmit nem akar bizonyítani, csak játszik lazán, finoman, gördülékenyen. Talán éppen ezzel bizonyít.

Nem minden lemezen kell trükkök ezreit alkalmazni, szólózni az egekig, még akkor sem, ha jazzről van szó. Néha a kevés is hatásos, és ez pont egy ilyen eset. A szerzemények nagy része Joel Ross sajátja, de akad itt két Coltrane téma is (Equinox és Central Park West), illetve egy Monk-tétel, az Evidence, amit annak idején Milt Jackson játszott fel lemezre. Mindezekből kiderül, hogy a jazz mely ágához, mely korszakához kötődik erősen Joel Ross, és ami azt illeti, ehhez is kell ma már bátorság. Bátor dolog a Nu Blues, semmi meglepőt, vagy egetverőt nem találunk rajta, éppen csak kapunk tőle bő egy óra kellemes, kultúrált háttérzenét, és én már ezért hálás vagyok. Nem tehetek róla, nálam ez a lemez is: 8/10