A Coventry városából származó, 1986-ban alakult brit Bolt Thrower kezdetben a Slayer-Carcass-Discharge nyomvonalon próbált haladni, és tulajdonképpen grindcore muzsikát nyomatott, de a féktelen vaddisznótúrásra hamar ráunt. Már az 1989-es Realm Of Chaos: Slaves To Darkness is gitárban gazdag dallamos fémet tartalmazott, mint ahogy a nemzetközi színtéren ismertté vált War Master is kellemes hallgatnivalót jelentett a műfaj kedvelőinek, az igazi csúcs azonban szerintem az 1992-es The IVth Crusade lett. Ez bizony mestermű a javából!

Ha meg kellene indokolnom, hogy miért, akkor első felütésre a gitárosok jutnának eszembe, mert a két dudás egy csárdában típusú együttműködésre ugyan akadt már sok jó példa, a Smith/Murray duótól kezdve a Shermann/Denner párosig, azonban amit Gavin Ward és Barry Thomson előadott, az tényleg ott mozgott az abszolút spiccen. Ám nem annyira egyszerű a képlet a Bolt Throwerrel kapcsolatban, hiszen ők nem voltak egy átlagos death metal zenekar. Ahelyett, hogy követték volna az éppen aktuális trendeket, megpróbáltak saját ösvényen haladni.

Mind hangzásban, mind szövegekben eltértek a tengerentúl működő, zömmel floridai death metal hordáktól. Mint ahogy különböztek a skandináv fenségterületekről érkező csapatoktól is, miután jellegzetes történelmi témákat próbáltak feldolgozni, és nem tudom ezt szebben megfogalmazni: halálhörgéses csatazajjal igyekeztek magukhoz csalogatni a rajongókat. Még a nevük is történelmi vonatkozású: a bolt thrower egy speciális hajítógép, mellyel a középkorban a várostromok alatt óriásnyilakat (bolt) lehetett eljuttatni a tisztelt várvédők közé, egy esetlegesen teljes harcképtelenséget okozó lövés reményében. A lemezborítók és -címek is történelmi témakörök mentén születtek, a szóban forgó mű grafikáját például Delacroix festette, címe: "A keresztes lovagok bevonulása Konstantinápolyba."

Pallosokat ugyan nem suhogtatnak aláfestésképp, ennek ellenére ez egy harci vágytól feltüzelt album, ami már a címadó tételben kiderül. Grandiózus, nagyívű témák, duruzsol a ritmusgitár, tekeregnek a szólók, bőszen menetel a csapat! Nem lehet eleget hallgatni. Minőségi, metsző riffekkel átszőtt, mélyre hangolt fémet kapunk, olyan dobolással, hogy ahh! Andrew Whale irgalmatlan erejű, technikás pörgetései a mai napig iszonyatosak, pedig azóta sokat fejlődött a stúdiótechnika. Döbbenet a fickó. Szétigázza a hangfalakat, mintha csak pusztulásra ítélt barbár hordák lennének.

Annyit azért hozzá kell tenni, nem ez a világ legválasztékosabb lemeze, mert a harmadik szám környékén (Embers) nagyjából minden hallgató ugyanarra a felismerésre jut: ezt mintha már hallottam volna! Az igazság az, hogy nincs nagy eltérés az egyes nóták tempója (mely maximum közepes), hangfekvése, és dallammenete között, és mégis, mindezekkel együtt óriási a zene, mert ahogy például az Embers zenei alapjára is megérkezik a gitárszóló, az mennyei.

Ki lehet emelni, és érdemes méltatni Karl Willets Sepultura/Machine Head-ízű öblös énekét vagy a basszuson játszó Jo Bench futamait (az egyik első női basszer a kemény műfajban), de valahol a lelke ennek az egész történelmi kalandozásnak a gitármunka volt, mely mostani füllel mérve is a legnagyobb mesterek szólamaival egyenértékű. Olyanokhoz lehet mérni, mint James Murphy vagy a már említett Hank Shermann.

A legutolsó Bolt Thrower-album, a Those Once Loyal 2005-ben látott napvilágot, majd a zenekar befejezte működését, de aki kedveli a Paradise Lost korai albumait vagy a klasszikus ízű heavy metal szólókat, vagy egyszerűen csak kíváncsi rá, hogyan képes irgalmatlan erővel magával sodorni egy közel harmincéves lemezanyag, az mindenképpen keressen rá.   10/10