Ez a banda ott kezdődik, hogy Jean Baudin egy elképesztő mester, aki 11 húros basszusgitáron játszik. Autodidakta muzsikus, magánórákon Marty Friedman és Jason Becker oktatták, játéka Akira Takasakira emlékeztet.   Az énekesi poszton Greg Parrish teljesítménye előtt le a kalappal! Hány hangszínt tud a fickó? Egymaga ad elő egy egész társulatot. Mintha a Rocky Horror Picture Show, a Zombi apokalipszis, és a Hair szereplőit gyúrnánk egybe, költségmegtakarítás címén. Áriázása hirtelen átcsap gügyögésbe, majd hörög, motyog és dödörészik, a legtermészetesebb modorban, mintha éjjel-nappal ez lenne a stílus a rádióban.   Jason Branyan közreműködik gitáron, és mivel ő az egyetlen gitáros a zenekarban, ezért kicsit gitárszegény a hangzás. Nyilván nem lehet egyszerre riffelni és szólózni, azért így is kellően fémes a végeredmény.  

Timothy Bailey a doboknál valamennyire kilóg a csapatból.  Gyors, lendületes dobos, azonban szellemes és ötletes megoldásai nincsenek. Szépen lekíséri a zenét, jól váltja a tempót, ez minden.   A négy Nukleáris Nyuszi album közül nehéz lenne kiválasztani a legjobbat. Talán a Vicuna. Van itt összesen 28 szám! A magyarázat?   Az 1989-ben alakult társaság a kilencvenes években sokáig nem tudott ezzel a zenével egy nagylemezig eljutni.  A kiadott demo felvételekből állt össze az 1997-es CD, és valami hihetetlen alkotás lett. Van itt minden, mint az ozorai búcsúban, éppen csak disznóvágást nem lehet hallani, bár ebben sem lehetünk teljesen biztosak…   Ez a lemez nagyon beteg. És mégis… borzongatóan jó.  Gyönyörűen kihallatszik minden egyes hangszer, fantasztikus az énekelőadás, a mai napig zavarba ejtő a műfaji sokszínűség. Szerintem ez 10 pont, de a legtöbb ember valószínűleg lenullázná.  10/10

Kiadó: Beach Recordings   Ország: USA   Tagok: Jean Baudin - basszusgitár   Greg Parrish - ének    Jason Branyan - gitár    Timothy Bailey - dob