Ana Tijoux és Pascuala Ilabaca utáni felfedezésem Chiléből, a jelenleg New Yorkban élő, Santiago De Chilében született, 1988-as évjáratú Melissa Aldana. Évek óta jelen van a jazz világában, hiszen első lemeze 2010-ben jelent meg Free Fall címmel. Melissának már a nagyapja is jazz szaxofonos volt, mint ahogy édesapja is ugyanezt a hangszert választotta, így hát minden adott volt ahhoz, hogy a lányból is jegyzett muzsikus legyen. Az is lett, mégpedig igen korán, csakhogy a Theolinius Monk Intézetben. S hogy ezzel mi a baj?

Elvileg egy ilyen tanintézetben a művésztanárok által vezetett kurzusokon edzett zenészpalánta a legjobb úton van ahhoz, hogy kisujjból kirázza Ellingtont, és eltűnjön a precízre plasztikázott előadók tengerében. Másképp fogalmazva, a forma minden, az egyediséget meg el lehet felejteni… A Free Fall és a Second Cycle semmi különöset nem nyújt, kellemes, hallgatható, ezerszer hallott jazz frázisokra épülő korongok.

Melissa szerencsére nem állt meg a kötelező tananyag visszaköhögésénél, honfitársai kíséretében erősen a gyökerekhez kötődő, egyszerre hagyománytisztelő és modern, csipetnyit a world folk területein kalandozó, hihetetlenül finom dolgokat fújdogál ki a csövön. Nagyon bírom a minimálban, és pörgős játékban egyaránt otthonosan mozgó előadókat, ezért azonnal rákattantam legutóbbi lemezére is. Kicsit sötét tónusát megtartva egyre kevesebb hangot játszik, ami szerintem mindig jó jel, és ha azt nézzük, hogy Wayne Shorternek ehhez az érettséghez hány évre volt szüksége, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy Melissáé a jövő. 7/10

Kiadó: Motéma     Ország: Chile/USA   Tagok: Melissa Aldana - tenorszaxofon     Sam Harris - billentyűk    Pablo Menares - bőgő    Tommy Crane - dob    Joel Ross - vibrafon