Napra pontosan 2012. március 23-án, 22 óra 17 perckor fedeztem fel a Perota Chingó zenekart. Azt láttam, itt még inkább együtt zenélő fiatalokról van szó, mint fellépő együttesről. S valóban, bár voltak már koncertjeik, hiányzott belőlük a rövid idő alatt nagy karriert befutni kívánó előadók mohósága. Nem volt még videóklipjük, nem volt lemezük sem. Dalaikat élőben, és a You Tube-on keresztül közvetítették, videókamerás felvételek segítségével. Működött egy puritán Facebook oldaluk is, spanyol nyelven. Azt gyanítottam, hogy argentinok, de ez nem volt egyértelmű, mert Uruguay és Chile is felbukkant náluk fellépési helyszínként.

Akkor annak örültem, hogy ma, napjainkban négy fiatal valahol Dél-Amerikában olyan hangulatú örömzenéléseket tart, amit már rég kiveszettnek hittem a világból. Két akusztikus gitár, egy dob, és egy pár csengő adja az egész hangszerelést, ehhez jön a két lány elképesztően erős és szép énekhangja, plusz a nem mindennapi környezet, a békés, boldogságtól átitatott életképek sorozata és én azt mondtam: ilyen nincs!

Ilyen nincs és mégis van. Megjelent hamarosan a bemutatkozó anyag, az Un Viajecito. Erre néhány jól ismert latin örökzöld átdolgozásán kívül (Bésame Mucho, Paloma Negra) korai dalaikat vették fel, olyan felvételeket, melyeket a későbbiekben aztán elhagytak. Nagy kár, mert ezek voltak a legjobbak: egyszerre voltak egyszerűek, tiszták, nyugisak, vidámak, bolondok, energikusak, csendesek, vagyis bennük volt az Élet. Így nagy kezdőbetűvel. Reméltem még sokáig ilyenek lesznek, de ahogy egyre sikeresebbé váltak, úgy vált egyre populárisabbá a zenéjük és mára már nem is érdekelnek. Akkoriban viszont ezt a lemez nagyon sokat hallgattam, azt hiszem ma is minőséget jelent. 7/10

Kiadó: Perota Chingo    Ország: Argentína    Tagok:  Dolores Aguirre - ének, gitár  Julia Ortiz - ének    Martin Dacosta - ütős