1989 december 14-17 között vette fel Horace Tapscott zongorista ezt műsorát, Los Angelesben, a Catarina bárban, ennek hallható néhány darabja a másfél órás kiadványon. Bár élő felvételekről van szó, ez a kis létszámú közönség tapsait és ovációját leszámítva nem igazán érezhető. John Carter klarinétos itt vendégszereplő volt, nem minden számban hallható, ám amikor igen, az maga a gyönyörűség. Ritkán hallani klarinétot így szólni. Kicsit hasonlít Paul McCandless oboajátékához, de annál nyersebb, és keményebb, néha szaxofon jajongását hozza, annyira harsány. Kihegyezett, ám érzelemgazdag szólóin túl kísérőjátéka is ötletgazdag. Rá lehet kattanni rendesen a tónusára.

Mind a négy szereplő szép zenei pályával rendelkezik, közösen azonban csak ezt a koncertet rögzítették. McBee és Cyrille gyakran kísérték Tapscottot, Carter viszont inkább a fúvósok irányába ment el, későbbi munkáiban fagott, oboa, fuvola, basszusklarinét is helyet kapnak. A szóban forgó dupla lemezre kilenc szám került. Mivel ebből hét Tapscott szerzeménye, itt az idő rátérni arra, milyen zongorista is Horace Tapscott. Elsősorban csapatjátékos, ez nagyon fontos, nem uralja a terepet, annyira van jelen, amennyire egy-egy mű megkívánja. A stílusa kissé kapkodó, vibráló, van benne egy adag nyugtalanság, semmiképpen nem vacsora mellé való a játéka, még akkor sem, ha néha egészen finom és lágy tud lenni.

Kedveli az ismétléseket, a szonátaformát, szeret jól kinyújtózni előadás közben. Negyedórás időintervallumban szabta meg ezeknek a felvételeknek a hosszát, ebbe bőven beleférnek a kisebb-nagyobb kalandozások, s a hangszeresek szólójátékai. E tekintetben a már említett Carteren kívül kisebb szerep jut a dobnak és a basszusnak, ők inkább kísérnek, de ez két ilyen virtuóz mellett nem baj. Azért a címadó szám végén Andrew Cyrille szólóját muszáj kiemelnem. Teljesen más, mint ahogy általában a jazz-dobosok szólóznak, a ritmusképletei szokatlanok és egyediek, a cuccának pedig dallamos zengése van, kis túlzással, mintha hang-on játszana

Cecil McBee bőgőzése Dave Holland puha, fülbarát tónusát idézi. Itt jellemzően sem a túl mélyeket, sem a magasakat nem használja, megmarad a kellemes középtartományban, így emészthetőbbé teszi a rázósabb pillanatokat is. A második korong első tételében (Sandy and Niles) van pörgés rendesen, ebben a tekintetben ez a szám kicsit elüt a többitől. A Bavarian Mist nem rohan, de van egy kis billegése amitől nem alszunk be a második perc után, mint a Dress For Renee című tételnél, ami bizony a leggyengébb láncszem a koncerten. Ez a Tapscott-féle ötperces szólójáték minden különösebb izgalmat nélkülöz, bár nem kellemetlen, de unalmas és felesleges.

Nincs ok a túlzott fanyalgásra, hiszen a The Dark Tree 2., s a záró Nyja’s Theme ismét magasra teszik a mércét. Modern, izgalmas, sallang- és közhelymentes, ma is frissnek ható szerzemények ezek, bizonyítékai Horace Tapscott érett és kifinomult alkotó vénájának. Aki kedveli az ötletes, bebop gyökerű, de attól bátran elkalandozgató zenét, horgonyozzon le egy kicsit a sötét fa árnyékában.  9/10

Kiadó: Hat ART  Ország: USA     Tagok: Horace Tapscott- zongora  John Carter - klarinét   Cecil McBee - bőgő   Andrew Cyrille - dob