Mivel nem vagyok annyira a mainstream jazz híve, az igazán izgalmas Byrd periódus ezzel a lemezzel kezdődik számomra. Talán Miles Davis hatására, (talán nem) Donald Byrd elindult a fúziós funky irányába, mondhatni úttörő volt e téren, és a mai napig maradandó értékeket hozott létre. Gyorsan szögezzük le: ez nem a partizó, diszkógömböket villantó funky zene, hanem funky jazz, annak is a legkifinomultabb, legösszetettebb formája. A zongoránál Cedar Walton, altszaxofonon Sonny Red, Walter Booker bőgőzik, és Billy Higgins dobol.

A kristálytiszta trombitahangzás természetesen itt is hasít, mint Byrd minden lemezén, ezt a továbbiakban nem is ragoznám, mert erről száz közül is megismerni az úriember játékát. S hogy mitől funky a cucc? Ez csak a billentyű akkordokon és a bőgő billentésein érezhető, illetve a címadó számban az énekhang/beszédhang beszűrődésein, mert alapvetően a basszus nem dominál, az arány mondjuk 70-30 a jazz és a funky között.

Minimalista zongorajáték, egyszerű dobkíséret adja az alapot, kicsit hasonló a felfogás, mint a Dexter Gordon - One Flight Up lemezen, az alapvető különbséget a szerkezeti szabadságból fakadó vidámság adja, a cool jazz egyre inkább széttöredezik, szétfolyik, érezhető, hogy a bebop hamarosan a háttérbe szorul, és majd csak a fúvós dallama fog kalandozgatni. Aki még életében nem hallott jazz zenét, vagy hallott, de nem fogta meg, tovább ne is keresgéljen, ez a legjobb album a szerelembe eséshez. Nem túl hosszú, a felvételek sem túl tekervényesek, a dallamok kellemesek, semmilyen előképzettség nem kell a hallgatásához. És végül, de nem utolsó sorban, nincs egyetlen gyenge pontja sem, úgy ahogy van lepörög a lejátszóban, szinte pár perc alatt. 10/10