Visszatekintés: 1970. március 30-án jelent meg Miles Davis egyik legjelentősebb alkotása a Bitches Brew, melyet sokan a fúziós jazz alapvetésének tartanak, amolyan megkerülhetetlen mérföldkőnek, nem is ok nélkül. Azt már kevesebben tudják, hogy néhány nap múlva, 1970. április 3.-án született egy nem kevésbé zseniális, szintén megdöbbentő, szintén határokat feszegető zenei album, immár Miles nélkül, Wayne Shorter zenei rendezésében. A relatív ismeretlenség egyik oka, hogy máig tisztázatlan körülmények között a lemezanyag 4 évet pihent (!), mire a Blue Note végre kiadta. Addigra már a jazz és a rock vegyítésének legkülönbözőbb formációi jelentek meg, így ez a lemez, a Moto Grosso Feio elsikkadt a többi között.

További magyarázat lehet a jellegtelen borító (A BB sokat köszönhet többek között a borítónak is), valamint az, hogy Shorter ekkor már nem foglalkozott ezzel, beindult a Weather Report, és mindenki, aki akkoriban kedvelte ezt a stílust rájuk fókuszált. Ő is. Amit aztán Joe Zawinullal közösen véghez vittek, az megint csak legendás hírű muzsika lett, ez a kiadvány pedig szép csendesen meglapult a rá rakodó por alatt. Aki ezt a port lefújja róla és meghallgatja, legalább olyan szintű zenei élménnyel lesz gazdagabb, mint amilyenek a fúziós jazz méltán elismert anyagai.

A közreműködők közül majdnem mindenki részt vett a Bitches Brew munkálataiban, kivéve Ron Carter-t, aki itt csellón szerepelt, és Miroslav Vitous-t, akit nem említettek meg az eredeti borítón, de mára már köztudottan jelen volt. A többiek: Dave Holland – bőgő, Jack DeJohnette-dob, John McLaughlin – gitár, Chick Corea – marimba, üt. és Micheline Pelzer – ütőhangszerek. Közülük legkevésbé talán John McLaughlin hallható, bár a cselló jelenléte sem igazán domináns. Többnyire a szaxofon-dob-bőgő hármasa irányítja az eseményeket.

A zenei utazáshoz ajánlott a legjobb minőségű lejátszó, ami elérhető, a külvilág teljes kizárása, és a play gomb lenyomásával kezdetét veszi Wayne Shorter őrülete. Csendes, szofisztikált, meglepően kellemes őrület – csak kiszállni nehéz belőle. Ha csak a címadó számot és az utána következő Montezumát rögzítették volna, már az magában óriási, de ami utánuk jön, az is ugyanolyan rendhagyó, sehová nem illő, semerre nem tartó, önmagáért való önfeledt játék, mint amit már az elején tapasztalunk. A szerzeményeket egyetlen tételt leszámítva Shorter jegyzi, bár nehezen elképzelhető, hogy mindezt ő így hangról hangra lekottázta. Valószínűleg adott volt egy váz, amire a társak építhettek. Amit így közösen elkészítettek, az nem nevezhető hagyományos értelemben jazznek, de rocknak sem. Valahol a kettő között,

Aki Wayne Shorter szóló lemezeit időrendi sorrendben lépegetve tanulmányozza, azt fogja tapasztalni, hogy ezzel a zenével mintegy szembefordult korábbi önmagával a szaxofonos, aki ízig-vérig be bop játékos volt, itt azonban fütyült a hagyományokra. Szabadon, kötöttségek nélkül fújt, ami éppen kijött belőle. ( A tényszerűség kedvéért: az 1969-es Super Nova volt a választóvonal a hagyományos és a modern Shorter között) Dallamai egyszerre izgalmasak, pihentetőek, és megnyugtatóak. Letisztult, tisztelettudó, zsigeri muzsika, különleges ajándék a zenehallgató számára.  10/10