A Philadelphiában született Alfred McCoy Tyner (1938–2020) páratlanul gazdag, lemezfelvételekben bővelkedő élettörténete ma már zeneiskolások tananyaga. A John Coltrane Kvartett egykori zongoristája, öt Grammy-díj és számtalan kitüntetés tulajdonosa valahogy mégsem kapott kellő figyelmet erre az albumára, amely pályafutásának kiemelkedő darabja. Igaz, nem tipikus, nem jellegzetes Tyner-anyag, nem is klasszikus zongorás jazz, hanem egy amolyan ”kakukktojás”. Afrikai hatásokat ötvöz a legmodernebb jazz tónusokkal. Fúziós megoldásokkal teletűzdelt törzsi jazz.

Aki ezt a lemezanyagot a lejátszóban elindítja, azonnal felkapja a fejét. Akár Fela Kuti, vagy Ginger Baker neve is beugorhat. A legközelebbi rokonságot éppen ez utóbbi egyik munkájával, a Ginger Baker féle Stratavarous-al mutatja az Asante (A cím jelentése Köszönöm – ghánai nyelven) A hasonlóságot pedig döntően az afrikai énekesnő improvizatív megoldásai adják. Önmagában már az sem volt megszokott, hogy egy jazz zongorista szólólemezén vokális megoldások legyenek, - McCoy Tyner esetében ez még inkább így volt, hiszen ő zseniális technikáját, a brutálisan erős, dinamikus játékát szerette villogtatni -, ezért ez a hang szó szerint letaglózza az embert.

A zongora is fenséges, de nem törekszik a szokásos vadkan csapásokon, nem a jól ismert Tyner-féle súlyokat görgeti. Érett, átgondolt, minden szempontból méltóságos valamennyi darab, amelyek mellesleg egytől-egyig az ő szerzeményei. Szám szerint ez mindössze négy felvételt takar, azonban az a négy megéri a leporolást! Már csak a Malika (Királynő) önmagában felér egy kisebb kamaradarabbal. (14:03) Az albumon csak Songai névvel jelölt énekesnő csodás hangszíne narancsvörös tónusba borítja a képzeletbeli tájat, mintha egy távoli naplementét csodálnánk egy egzotikus országban. A hölgy személye valóságos rejtély, annyit lehet tudni róla, a lemezborító információja alapján, hogy egy New Yorkban működő énektanárról van szó. Érzésem szerint ez a hölgy azonos lehet azzal a Sandra Smith nevű énekesnővel, aki Fela Kuti kedvese, ihlető múzsája volt. (Sandra Izsadore) Ezt azonban más források nem erősítik meg.

Szerencsére a többi közreműködő mind jól ismert alakja a korabeli jazz életnek: a doboknál Billy Hart (Jimmy Smith, Eddie Harris), a bőgőnél Buster Williams (Dexter Gordon, Hancock) , a szaxofonnál Andrew White (Weather Report), a gitárnál Ted Dunbar (Mingus, Frank Foster), a kongáknál pedig James Mtume (Miles Davis)

Közülük igazán nem emelkedik ki senki, mert mindenki jól teljesít. Talán az altszaxofont tolja White a szokásosnál is pengésebben, érdemes a két nyitó számban nagyon figyelni, embertelen erővel, ugyanakkor lélekkel telítetten játszik, megesküdnénk rá, hogy Shortert halljuk, vagy valakit, aki őt nagyon kedveli. Ez bizonyára így is volt. Maga Tyner pedig feltehetően érdeklődéssel figyelte Miles Davis akkori tevékenységét, a Bitches Brew által lefektetett fúziós irányvonalat. Sokat merített annak szellemiségéből, a merev korlátokat elutasító szemléletből.

Miután az első két szám afrikai tengerárja elvonul, egy kicsit más képet mutat a korong, mint amit elkezdett festeni. A vokális megoldások eltűnnek, és belemennek a sűrűbe. Ezt nagyon értették, főként Tyner. A Going Home közepén még csak éledezik, ám a lemezt záró Fullfilment közel negyedórás őrületében aztán kiengedi a szellemet a palackból. Aki igazi, hamisítatlan, zsigerből állatkodó Tynert akar, az kezdje rögtön ezzel az ismerkedést, mert ennél durvábbat ezen a lemezen nem talál.

Pontosan ezért nevezhető átgondolt, jól megszerkesztett kiadványnak a lemez. A könnyedebb lebegésből jutunk el egy rövid, ám tartalmas utazás során a teljes kavalkád örvénylésébe. Óriási volt az ötlet is, a megvalósítás is. Annál döbbenetesebb, hogy akárcsak Shorter-től a nemrég tárgyalt Moto Grosso Feio, ez is évekig a polcon pihent, mire végre a kiadó a nagyközönség elé tárta. Egyes vélemények szerint Miles Davis annak idején minden nagyobb volumenű fúziós albumot próbált visszatartani, hogy azok az ő alapműveire ne vethessenek árnyékot, de ez meglehetősen valószínűtlen. Nem az irigységből fakadó szándék, hanem a kiadó meggyőzése. A profit iránti szemlélet inkább azt diktálta, hogy minél több ilyen zseniális művet adjanak el.

Volt ahogy volt, mindez ma már mellékes, annyi bizonyos, hogy ez a lemez legalább olyan remekmű, mint Miles hasonló jellegű alkotásai voltak. McCoy Tyner, Asante Very Much!     10/10