A lemez koncepciója azon a felismerésen alapszik, mi szerint mozgásából következően minden égitest kiad magából egy hangot, így a naprendszerben teljes harmonia uralkodik. Ezt próbálták a maguk eszközeivel kifejezni a következő zenészek: Neil Ardley - szintetizátorok, John Martyn - gitár,  Billy Kristian - basszus. Geoff Castle - zongora, Richard Burgess - dob, Trevor Tomkins - ütőh., Barbara Thompson - fuvola, szopránszax., Tony Coe - klarinét,  Ian Carr - trombita, sz.kürt. Norma Winstone, Pepi Lemer - ének

Monoton géphangokkal kevert futurisztikus agymenés, zseniális hangulatváltásokkal. Kár a hangzásért, mert a végeredmény a mai napig élvezetes, már ami a tartalmat illeti. Formailag, hangszerelésben inkább átlagosnak mondanám, Jean Michel Jarre lemezei juthatnak eszünkbe róla. Alighanem ez a New Age mozgalom egyik úttörő darabja. Norma Winstone hangja miatt érdemes elővenni leginkább. Ezzel a hanggal nem lehet betelni, pontosabban a hangja még elmegy, hanem az éneklési stílusa lenyűgöző: ahogy rögtönöz, ahogy ugrál fel és alá, ahogy kristálytisztán kitart... Kimunkált, hűvös hang, ugyanakkor van benne valami dögös. Ez megmagyarázhatatlan.

Könnyedebb műfajokhoz szokott füleknek nem javaslom a lemezanyag felderítését, de aki már hallott ezt-azt, mondjuk King Crimsont, Zappát, vagy korai Kraftwerket, GONG-ot, nyugodtan próbálkozzon vele, kellemes meglepetés lehet.      9/10