Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire ritka a fuvolás jazz album, különösen az olyan, amelyiken két dudás zenél egy csárdában, ezért érdemes figyelmet fordítani Herbie Mann és Buddy Colette közös lemezére is. Meg kell jegyezni, hogy ugyanebben az évben Mann már vendégszerepelt Bobby Jaspar Flute Flight című lemezén. A Flute Fraternity a korábbi Mann anyagokhoz képest egy gazdagabban hangszerelt, érdekesebb produkció. A fuvolán kívül mindketten játszanak klarinéton, és tenorszaxofonon is. A zongorista Jimmy Rowles, bőgőn Buddy Clark, dobon Mel Lewis közreműködik.

A zene még mindig swing alapú, minden forradalmi újítást nélkülöz, de már vannak benne érdekes ötletek, mindjárt az első számban a dob szép kihagyásokkal kezd, és az uniszónó bevezető is kellemes a fülnek. A Perdido című tételben a zongorista szaggatott játéka jól illik a vibráló fuvolamenetekhez. Ez utóbbiak már nem szólnak vég nélkül, néha mindketten szünetet tartanak, hagyják a többieket is érvényesülni. Rowles és Lewis is hozza a maga játékát, sajnos a bőgős ez alkalommal is suta, de valószínűleg a feladata kimerült a pontos kíséretben.

A harmadik tétel nem túl erős, viszont a következő Give a whistle c. számban Herbie piccolo fuvolán játszik, míg Buddy fuvolán variál, ez hangulatos kis szerzemény. A Here’s Pete ismét egy bebop, a lankadatlan lüktetésben fuvola és szaxofonszólamok adják egymásnak a vezérfonalat, majd a zongorista kap egy kis lehetőséget a villogásra. A Theme from című tétel egy a Chattanooga choo-choo dallamvilágát idéző régivágású darab, ezt porosnak érzem. A Nancy is minimum modorosra sikerült, de a harmóniák szépek benne. Talán a legüdítőbb a zárótételként felvezetett Morning After, lassan kibontakozó, sokszínű, alapvetően játékos, vidám kompozíció. Összességében, ha nem is tartozik a jazz klasszikusai közé a Flute Fraternity, a korai swing, és fuvola kedvelőinek jó szívvel ajánlható.         7/10