Ez a lemez úgy ahogy van gyönyörű. Nem pusztán jó ízlésről, kiváló hangszerelési ötletekről beszélek, hanem elsőrangú dallamokról, fogós témákról, olyan szerzeményekről, melyekre bárki büszke lehetne. Ezek a srácok olyan szinten muzsikáltak, ami nagyobb elismertséget érdemelt volna, és nem tudnám megmondani, hol lehetett a hiba. Talán a név, vagy a borító? Sokszor a formai dolgok is számítanak. A lényeg persze a zene, ez ma is ugyanolyan szép, mint akkor volt.

Az első szám egy a keleti népzenéből kölcsönvett motívummal indul, szaxofonnal kiemelve a vezérdallamot, aztán szépen beszáll a basszus, a dob, sorra a többiek, és máris pulzál, lüktet az egész. Olyannyira, hogy már-már rockos húzása van egy-egy számnak. Viszont amint elragadná őket, illetve minket, hallgatókat a hév, máris visszabillennek a finomabb sodorba, és ezt a hangulati billegést én marhára csipázom. Nagyra értékelem Vázsonyi János rendkívül igényes, műfaji kötöttségektől bátran elszakadó, lebegősen könnyed szaxofonozását, ami a lemez lelke valahol. Ennek a játékmodornak iskolát kellene teremteni Magyarországon, hogy ne csak az eszetlen tekerés és fülrepesztő barcogás számítson etalonnak bizonyos jazz-körökben, hanem egyre nagyobb teret kapjon a kreatív zenei gondolkodás is.

Az első két szám, az Ankara, és az Emlék a felhőkből folkos ízei után egyre inkább szabadabb, kötetlenebb, lazább lesz a zene, ahogy a Nyugalom mélykék-rubin tengeréhez ér, máris beáll a szűnni nem akaró lebegés.  A gitár belépését, majd ahogy kíséretből lassan szólóba vált, tanulmányozandó feladatnak érzem, ez különösen igaz a címadó szerzeményre, amely érzésem szerint a legerősebb darab. Külön öröm minden hangszer hangját jól kihallani az egységből, János szólóját pedig a legvájtfülűbbek számára is ajánlhatom, mert megpedzi rendesen a témát.

Az Etűd Velencéhez című darab egy 2 és fél perces gitár-szösszenet Kardos Dánieltől, kellemes, de ebben nem találok különösebb érdekességet. Játéka sokkal jobban érvényesül a Folyóvizeken c. tételben, amely a legpergősebb, egyben leginkább jazz-rockos darabja a lemeznek. Ezt követi a Balkán blues, (fogós, ravasz szaxofondallamai mélyen ülnek), majd a Körtánc klezmer hangulata.

Nagy kedvencem a Zoller Attila emlékére írt I.M.Z.A, egy merengős, elnyújtott bevezetőből kibontakozó fergeteges szerzemény, különösen 3.45-től bírom kagylózgatni a szaxofon-gitár egymást pöcögtető játékát. A záró Gyászdalocskában is csak a gitárt hallani, komor akkordjai, elfojtott dallamai hatásos befejezése az albumnak. A lemezt egy időben le lehetett tölteni Vázsonyi János honlapján, azt hiszem ez mostanra már nem működik. Lemezboltokban sosem láttam, és ez az, amit igazán sajnálok vele kapcsolatban.   9/10