A kétezres évek egyik nagy felfedezettje volt az Elbow, Manchesterből. Derék jó britek, enyhe Elton John beütéssel, kissé bedagadt szemekkel, és hát úgy zenéltek, mint a legnagyobbak. Az énekesük, Guy Garvey volt a hab a tortán. Egyedi hangszín, tekintélyes hangterjedelem, és óriási arc. Megszólalásában, fazonjában is Andrew Strongot idézte a The Commitmentsből, bár nála lényegesen finomabban adta elő magát, kivéve amikor fémpálcájával ütötte azt a böszme darab vasat, mert akkor állat volt tényleg.

Van ezen a lemezen egy számuk, a Grounds for Divorce, ez teljesen Andrew Strong világa, igazi kocsmanóta, hát ebben egy jókora vasdarabot csapkod az emberünk, valami kegyetlenül. Idegzetet próbáló a zaj, de illik a dalhoz, s a tűréshatáron belül van, bőven. Az Elbow zenéje egyébként nem volt durva, inkább kifejezetten lírai, ha lehet ezt mondani egy rockzenekarra.

A líraiság alapjaiban az énekdallamokban rejtőzött, ezek úgy hullámzottak fel és alá a terjedelmes torokból, amitől az egész nagyon dallamos, sőt kissé cukorszirupos lett, nálam éppen hogy nem ment túl a befogadhatóság határán. Egy-egy ponton sikamlós vidéken egyensúlyoztak, de ha ma így együtt nézzük ezeket a szerzeményeket, akkor kiérződik a dinamika, a feszesség, a rock. Minden dal egésze nagyon komoly munka, hangszereléseik a Pink Floydot, a Genesist, a Queent idézik, és azt hiszem, ez sokat elárul róluk. 

A legnagyobb értékük valószínűleg a dalokban rejlett, mert kifejezetten gyenge, semmitmondó, töltelék számukat nem hallottam eddig. Ez azt jelenti, hogy olyan igényességgel írták a dalaikat, amely már eleve kizárta az üres frázisokat. Ritka érték ez, s úgy tűnik, hazájukban meg is becsülték őket, de nálunk Magyarországon valószínűleg még kevesen hallottak róluk. Nekik ajánlom a következő videót. (Sajnos a vasdarabosat nem találtam meg, csak ennek a dalnak a hivatalos klipjét, ami jóval rádióbarátabb hangvételű) A lemez olyan 8 pont körüli szerintem.