Igazából nincsenek szabályok arra, hogyan érdemes felépíteni egy lemezanyagot, mint ahogy az sincs kőbe vésve, hogy minden áron darabokra szabdaljuk a zenei folyamatot, hiszen bizonyos esetekben ez csak megköti az alkotók kezét, itt és most mégis úgy érzem, az Ode And Elegy túllőtt a célon. 55 perces látomásuk nem képez szerves egységet, érdemes lett volna dalokra, vagy kompozíciókra bontani, sőt, az sem lett volna rossz ötlet, ha két kislemezt adnak ki helyette. 

Azt sem igazán értem, miért gondolják, hogy aki az első 30 perc akusztikus hangszerekkel, csellóval, vonósokkal és kellemes énekhanggal megtámogatott szelíd hangulatát kedvelik, azok örömmel veszik majd a 32. percben bekövetkező fordulatot, amikor szó szerint rájuk szakad a pokol. Meg kell mondjam, ilyennel még nem találkoztam, és nem is nagyon értem. Közel negyedórás dühödt tombolás után jön megint egy finom levezetés és véget ér a lemez. Hát ők tudják. Ha csak az első fél órát vesszük, az legalább 8 pontos, ha nem több, de ezzel az éles váltással nálam kinyírták a lemezt. Biztosan vannak, akik éppen ezért fogják szeretni, úgyhogy inkább nem pontoznám.