Steven Wilson, akit többek között a Porcupine Tree zenekarból ismerhettünk, és Mikael Åkerfeldt, az Opeth zenekar frontembere nem vette figyelembe a rajongói elvárásokat. A két gitáros/énekes szépen összeült, és fütyülve bárki véleményére - beleértve ide a Roadrunner Records munkatársait is - teljes mértékben a saját elgondolása, pillanatnyi hangula alapján alkotott. Az eredmény egy különleges ízű zenei főzet lett. A korabeli recenziókban többek között azt nehezményezték sokan, hogy ez a bizonyos lemezanyag nem igazán Storm, nem is Corrosion. Vagyis nincs igazán keménysége, hiányzik belőle a rockzene dinamikája, és még csak nem is rozsdás a hangzás. Ez mind igaz, de a muzsika gyönyörű!

Kétségtelenül óriási volt a kontraszt a két zenész előző alkotásaihoz képest, bár bizonyos elemek ismerősen csengtek, főleg Wilson munkáit tekintve, de némelyik Opeth lemezről is akadtak hasonló motívumok (elsősorban a Wilson producerkedésével készültekről), mégis amolyan 360 fokos fordulat fogadta a hallgatóságot, mert nem egészen erre lehetett számítani. Annak ellenére, hogy ők már jó előre figyelmeztettek mindenkit: ez most valami más lesz. A végeredmény annyira más lett, hogy sokan a mai napig megkérdőjelezik még a rockzene voltát is, teljesen feleslegesen. Progresszív rockról még nem hallott senki?

Egy egész sor korabeli prog-rock bandát megidéztek ebben a hat, szinte egybefolyó tételben, párhuzamként a Canterbury-színtér minden jelentős zenekarát sorolhatnám, de említhetném a kraut rock nagyjait is, mint ahogy a francia Gong vagy a Magma is felbukkan a háttérben. Ők talán nem rockzenét játszottak? A fő hatásnak a Genesis korai lemezeit gondolom, azt a kifinomult, nyugodt, mégis izgalmas vibrálást, mely például. a ”Trespass” vagy a ”Nursery  Crime” anyagokat jellemzi. Nagyon fontos, hogy bár beillesztettem ide két videót ízelítőnek, ez nem az a fajta lemez, melyet így külön darabjaira szedve érdemes megítélni, mert együtt, egyben hatásos az egész, úgy képez folyamatos örvénylést, hangulati ingadozást.

Ez tehát nem más, mint egy bő háromnegyed órás hangulatzene, csendes-elmélkedős, természetjárós, vízpartbámulós embereknek. Nem lehet rá tombolni, fejet rázni, ordítozni, ilyen célra vannak más zeneanyagok, itt egyértelműen nem ez volt a cél. Jól hallható már a Hag majd a Happy című számban is, hogy még csak a szövegek sem voltak elsődlegesen fontos tényezők, éppen elég volt néhány hangzatos sor, egy kis dúdolászás, és jó ízlés.. Utóélete azóta sincs ennek a projectnek, bár lehetett olvasni arról, hogy a 10 éves jubileum alkalmából esetleg újra előjön valamivel a két fickó, ezek a hírek alaptalannak bizonyultak.   10/10