Az Electric Byrd alapvető és fontos lemez, hiszen ezzel érkezett el a trombitás a fúziós korszakának csúcsára. Egy hosszú latin téma boncolgatásával indul, amit szép lágy felvezetésből indulva érkezik el a kaotikus örvénylésig. Ez a minimálból a sűrűbe történő kavarás tipikusan jellemző erre az időszakra, zenészek ezrei alkalmazták, több-kevesebb sikerrel. A kulcsot itt Donald Byrd alakja és trombitája adja, nélküle kissé száraz lenne a főzet, azonban amit a kutyulás fölé fúj, az tényleg zseniális. Csak Miles Davis-t tudom hozzá hasonlítani, és fordítva. (Úgy tudom soha nem zenéltek együtt.)

A második számban (Essence) bátor és harsány fuvola nyitja a dallamot, de aztán átadja a vezérfonalat a trombitának, ami - mondanom sem kell - hengerel. Pedig Byrd nem játszik ördögien, gyorsan, bonyolultan, csak éppen úgy szól a rezes, mint a mennyei fanfárok.

Airto Moreira szerzeménye a Xibaba. Jó, csak erősen kilóg. Talán nem véletlenül vette át a fuvolát házi fuvolása Hermeto Pascoal. Az utolsó szám nálam nagyot szól. Címe The Dude. Byrd szerzeménye, és mondhatni időtlen klasszikus. Főleg a szaxofonos játéka pengés, bár az ilyen csapatmunkáknál nehéz bárkit is kiemelni. Nagyot együtt vannak, hibátlan anyagot alkottak!

A névsor: Donald Byrd - trombita, Jerry Dodgion - alt szax, fuvola,   Frank Foster – tenorsz., klarinét  Lew Tabackin – tenor és fuvola   Pepper Adams – bar. szax,  Bill Campbell – harsona, Wally Richardson – gitár  Duke Pearson – bill.   Ron Carter – bőgő   Mickey Roker – dob  Airto Moreira- ütőh.      9/10