Ian Carr 1933-ban született Skóciában, Dumfries városában. 17 éves korában autodidakta módon kezdett megismerkedni a trombitával, majd egyetemi évei után, bátyjával, az orgonista Mike Carral együtt az EmCee Five nevű zenekar tagja lett. A Newcastle-ben működő együttessel két bebop lemezt készített a hatvanas évek elején, aztán Londonba költözött, ahol Don Rendell tenor szaxofonossal megalakították a Rendell-Carr Quintet nevű formációt. Ez a jazz együttes a hatvanas években Anglia egyik legismertebb, és legjobb tradicionális jazz zenekara volt, hét kiváló nagylemez jelzi ténykedésük minőségét.

1969-ben Ian Carr ráunt a standard jazz-szerzeményekre, és társakat keresett egy új, formabontó jazz-rock társulat létrehozásához. Frissen alakuló zenekarának a Nucleus nevet adta, és olyan tagokat szervezett be, mint az Új-Zélandon született, akkor éppen Londonban tanuló Brian Smith tenorszaxofonos-fuvolás, Karl Jenkins, a velszi származású oboás-billentyűs, Chris Spedding gitáros, Jeff Clyne basszusgitáros, és John Marshall dobos. Alakulásuk évében máris elkezdték az első lemez felvételeit, amely csak 1970-ben került kiadásra, Elastic Rock címmel. Még az első lemez megjelenése előtt komoly hírnevet szereztek maguknak, amikor a Montreux Jazz Fesztivál első díját megnyerték. (Pege Aladárék orra elől)

Az Elastic Rock véleményem szerint minden idők egyik legjobb jazz-rock lemeze, sokak szerint a jazz-rock születése is innen datálódik. (Ezzel azonban nem értek egyet, hiszen értelmetlen feladat ilyen fordulópontot keresni: minden egyes zenei műfaj lépésről-lépésre, fokozatosan alakult ki, meghatározó szereplők közreműködésével, nem pedig egyik napról a másikra, egy bizonyos előadó lemezével jött a világra.) Annyi bizonyos, hogy a Rugalmas Rockkal a Carr-féle brigád a mai napig izgalmas hallgatni valót tett le az asztalra, melynek a színvonala nehezen felülmúlható.

Dobszólóval indul a zenei folyam, majd jön a fúvós szekció, a gitár, s a zene szünet nélkül halad tovább, csak néhány szám elején kapunk szusszanásnyi levegővételt, szinte egybeolvad a 12 tétel. Ez a rugalmas, nyúlós massza egyébként inkább jazz, mint rock. Rocknak talán csak azért nevezhető, mert több szerzeményük szerkezete az akkor divatos rock-kompozíciók elvét követte, azaz egy mindvégig változatlan basszustémára épül, amelyből tetszés szerint ki-és beszállhatnak a szólisták, illetve amelyben a dob variációs lehetősége végtelen. A Ginger Baker Airforce lehet hasonlítási alap, azzal a különbséggel, hogy itt jóval finomabb a hangzás, és inkább a blues-bebop hatások érvényesülnek, mint a rock. Hiányzik belőle az elemi vadság. A gitár sem szólózik, s a fúvósok is rendre uniszónó játszanak Carr többnyire minimalista trombitajátékával, de a végeredmény vitathatatlanul mestermunka, zseniális alkotás, elsősorban a muzsikusok egyéni képzettségének, és zene iránti alázatának köszönhetően.

Állítólag Miles Davis mondta, hogy a mesteri játékos attól jó, mert tudja mikor NEM kell játszania, és ez a Nucleusra nagyon igaz, itt szó sincs egymást felülmúló virgázásról, inkább a zene folyamatos lüktetésének fenntartása a lényeg. Nagyon elkapta a gőzgép a srácokat, mert még ugyanebben az évben elkészültek a második albummal, melynek címe We’ll Talk About it Later, és az elsőhöz hasonlóan itt is Jenkins oboista szerzeményei vannak túlsúlyban.    9/10