Ez egy extra ismeretlen nagylemez, amit 1997-ben (egyes források szerint 1998-ban) God’s Hotel néven adott ki a Best Dressed Records, majd 2011-ben a Retroworld. Az anyag tulajdonképpen Spike, azaz Jonathan Gray első szólólemeze, a The Quireboys hivatalos feloszlása után. Kíváncsiságból elkezdtem hallgatni, és teljesen ledöbbentem! Mi ez?

Már az első hangok furák, eltűnt a régi hangzás, eltűnt a tapló egyszerű rock’n roll, nincsenek billentyűk, átalakult mindaz, ami korábban a Quireboys védjegye volt, kivéve természetesen Spike hangját, és helyette valami egészen megfoghatatlan zenét kapunk. Nehezen kategorizálható, nem könnyen befogadható muzsikát, ami  - ahogy az utókor lemezkritikáit olvasgatom - nem is aratott nagy sikert a rajongók köreiben. Pedig bitang jó. Csakhogy az ilyen kísérletezés mindig kockázatos, a megszokott stílus kedvelőitől nagyfokú rugalmasságot kíván. Egyszerűen el kell szakadni a műfajoktól és akkor nagy élmény a korong. Bátran merítenek sok-sok előd munkáiból, mondhatnám lopkodnak össze-vissza, de ebben az a jó, ahogy stílusosan teszik, ötletesen, fütyülve mindenre. Van itt oldottabb reggae, súlyosabb zúzás, ipari hatás, alternatív rock, meg még ki tudja mi. Talán többet mond a zenéről, ha felsorolom a hallgatása közben lelki szemeim előtt megjelenő bandákat: Mother Love Bone, Jesus Lizard, L.A.Guns, Ministry, Hanoi Rocks, The Throbs, Temple Of The Dog, Offspring

A tételeket kivétel nélkül Spike szerezte, az ilyen szintű sokoldalúsága több mint meglepő. A lemezen közreműködtek: Dominique Davalos - basszus, vokál,  Doni Gray - dob, Alex Kane - gitár, Ted Hutt – gitár 

A felsorolásból kitűnik, hogy abszolút ismeretlen zenészekkel csinált barátunk egy modern hangzású, kiváló rock albumot. Különösen a basszusjáték döngöl a földbe, csajtól ez nagyon durva, szerintem Flea is megsüvegelné. Óriási nóták, kiváló hangzás, rengeteg meglepő váltás, rendhagyó dobolás, meg amit akarsz. Nem egy party album, bár veszettül húz, de sötét tónusa a gothic rock világához közelít kicsit. Egyetlen szépséghibaként említeném Spike hangadottságait, ezek meglehetősen korlátozottak. Ezt egyébként ő maga is számos interjúban elismerte. Tudni kell, alkoholfüggőséggel kezelték, kész csoda, ha még egyáltalán énekelni képes. Ehhez képest iszonyat, amit kihozott magából, nem kímélte hangszálait a stúdióban. Tulajdonképpen már önveszélyes, ahogyan üvölt. Nem mondom, hogy egy komolyabb énekessel, mint amilyen Phil Lewis (L.A. Guns), vagy Richard Black (Shark Island), vagy Ron Young (Little Caesar)  nem lett volna klasszisokkal jobb ez a korong, mert kétségtelenül jobb lett volna, de dalszerző-énekesként ez így is gyönyörű teljesítmény.   8/10