A svájci Hillbilly Moon Explosion 1996 óta nyomatja a füstös rockabilly muzsikát, és az elmúlt évek alatt nem kevesebb, mint kilenc albumot készített. Ehhez képest alig-alig tud róluk valaki széles e világon. Sosem voltak ők szimpla tánczenekar, előszeretettel fűszerezték dalaikat minden olyan hatással, ami a rock’n roll billentéseket érdekessé teszi, de pont az a fésületlen, erőteljes durvulás hiányzott belőlük, amit a legfrissebb korongjuk, ha kicsit késve bár, de meghozott. Azzal, hogy Sparky, a velük régóta nagy haverságban lévő, eddig csak egy-egy közös felvételt jegyző Demented Are Go énekes minden darabban közreműködött, valószínűleg pályafutásuk legkeményebb, legdögösebb lemezét követték el.

Az első szám, a Broken Love simán elmegy akár egy punk banda himnuszának is, óriási party nóta, úgy húz, mint Fekete Laci a kamiont, és megpörget, mint Gécsek Tibi a kalapácsot, közben akár némi Wildhearts/Dog’s Damour emlékképek is beugorhatnak a kilencvenes évekből. (Már ha vannak ilyenek, persze)

A Stumble Through The Darkness sem kedélyes teadélutánokra való, Sparky őrült üvöltésein az idősebb nénikék megbotránkoznának, s nem egy a műfajokban járatlan, zöldfülű tinédzser death metalnak kategorizálná be. Az Obsession megint egy zakatoló, rockos tétel, amit viszont két szimplább talpalávaló, a Baby I Love You, és a Teddy Boy követ. Ez utóbbi nem feltétlenül kellett volna ide.  Innentől kezdve viszont egészen a záró tételig egyenletes a színvonal. Finomságnak például ott van a Jackson című dal, ami úgy kezdődik, mint egy sramlis trotty-trotty, és lesz belőle egy jó kis ska-billy, vagy a zongorás, torzított gitáros Black Ghoast, ami sokáig visszhangzik a fülekben.

Nem ejtettem még szót a banda felállásáról, ami a következő: Duncan James-gitár, ének, Oliver Baroni-basszus, Sylvain Petite-dob, Emanuela Hutter-ének. Az örökifjú srácok a hatvanas éveiket karcolgatják, s a bájos Emanuela sem ma kapta az első csókot izgalomtól botladozó udvarlójától, de mindannyian simán letagadhatnának egy tízest, vagy amennyit csak nem szégyellnek, meg sem látszik rajtuk az idő múlása.

A felvételek zömében egymásnak válaszolgat az elegáns, vörös macska, és a tetovált, rumissza tengerész, s nekem ez sokkal jobban bejön, mintha szimplán egy Elvis-imitátor nyomná ezeket a nem túl bonyolult témákat. Kövezzen meg nyugodtan, aki akar, de jóval tapinthatóbb a bennük lévő élet, mint sok metal banda énekesének torkában. Nem feltétlenül a szirénázás adja a dolgok velejét, mint ahogy erre gondolom sokan már rájöttek. Utolsó számként felkerült a páros régebbi közös dala, a feltehetően legnagyobb sláger My Love For Evermore. Rajongóik valószínűleg leginkább erre fognak emlékezni sok száz év múlva. Vagy erre sem... mit számít? (A kritika megjelent a Rozsdagyár Online Rockmagazinban 2019.XI.10-én)  8/10