Herbie Mann stúdióalbumai közül számomra kiemelkedő a Stone Flute, talán mert az ezen uralkodó nyugis-borongós hangulat rendhagyónak tekinthető életművében. Arra jó példa, amikor minimálból indulunk és belecifrázunk egy leheletnyit, csak hogy a hangszeres tudás is megvillanjon. Száznál is több hangzóanyaga között nincs még egy ilyen kiegyensúlyozott lemeze hősünknek, tehát valóban meglepő tőle ez a produkció. A rá olyannyira jellemző eszeveszett fuvolaszólókat itt egyáltalán nem találhatjuk meg. Helyette egy ízig-vérig csapatmunkára épülő, ízléses, harmóniában bővelkedő korongot kapunk, ami mondjuk esős időben tea mellé tökéletes.

Szinte kizárólag a fuvola alsó regiszterében mozog a vezérdallam, s a többiek sem próbálnak kitörni a mennyei magasságokba. Ehelyett mind a bőgősök ( Miroslav Vitous és Ron Carter váltják egymást ), mind a dobosok ( Bruno Carr, Mickey Rocca ) hihetetlenül visszafogottan, intelligensen játszanak, s így sokkal jobban érvényesül muzsikájuk, mintha gőzerővel nyomulnának. Nem beszélve arról, hogy ott volt a stúdióban Sonny Sharrock a gitárjával, és egyáltalán nem szólózott!

Viszont őrült jó akkordokat fogott, profán belepengetései pedig fokozták a kábulatot. Persze sokan bealudnának ettől a pihis cucctól, ezért javasolnám a reggeli meghallgatását, de azért a vájtabb fülűeknek is érdemes rácuppanniuk, mert például a Miss Free Spiritben igen-igen pöpec  befújások vannak, és hát ugye ott van Roy Ayers…Róla nem lehet eleget áradozni, minden alkalommal varázsol a vibrafonnal. George Ricci felelős a cselló dallamokért, melyek felvezetik ezt a zenei kalandozást. 

A felvételeket egyenként most nem vesézném ki, (naná hogy van Beatles nóta) mert mint mondtam nagyon egységes az egész anyag, ezt a 40 percet így ahogy van egyben érdemes végigkagylózni, kellemes könnyebbség, egyfajta lelki megtisztulás lehet az eredménye.  9/10