Képzeljük el, amint Rumcájsz és Manka elindulnak a jicsinyi erdőben, és minden útjukat keresztező csudabogár csatlakozik társaságukhoz: a vándorlegény, a molnár, a zsákvarró leánya, a madarászsegéd, és így tovább... majd amikor ezek mind együtt vannak, elkezdenek zenélni. Az a legszebb a történetben, hogy nem mese. Csak éppen nem cseh, hanem lengyel. 

Amikor először láttam őket, nem hittem a szememnek, szó szerint mintha a lengyel havasokból szabadult szegénylegények cifrázták volna a színpadon. Bő gatyában, hímzett ujjasban játszott a banda, s tette ezt magától értetődő természetességgel. Szó sem volt ott médiafogásról, a lengyel folklór elemeinek bóvlivá züllesztéséről, a vak is láthatta, ezek az emberek ilyenek.

Azóta már tudom, megjelenésükkel valóságos divatot teremtettek; sikereiken felbuzdulva újabb és újabb, vadabbnál vadabb kinézetű, egyre ágrólszakadtabb öltözékű mesehősök bukkantak fel Lengyelhonban. Mindez persze érthető, hiszen élelmes menedzser urak azonnal rácsapnak mindenre, amit eladhatónak vélnek.
Igen ám, csakhogy a Mikulás-csapat tagjai nem ma kezdték a zenét, és szívük-lelkük az, ami másnak csupán olcsó játék.

1988 óta együtt muzsikálnak, Lublin környékéről verődtek össze, állításuk szerint azért, hogy minél jobban megismerjék a lengyel hegyek népét, annak énekét és életét, majd ezeket a gyűjtőutakat koncertek és lemezfelvételek követték. Elsősorban a hucul, és lengyel dalokat adnak elő, a következő hangszerek segítségével:hegedű, duda, furulya, fuvola, mandolin, mandola, török saz, koboz, bőgő, cselló, dob, gitár, cserépkorsó, stb...

A zenekarvezető, a rangidős Bogdan Bracha valóban mintha Rumcájsz leszármazottja lenne, igazi erdei nagyapó, brácsán, hegedűn, furulyán közreműködik, és énekel. Anna Bielak hegedül és énekel; Agnieszka Kolczewska dobol és ütőhangszeren játszik; Piotr Majczyna mandolinon közreműködik; Marcin Skrzypek dudál, gitározik, kobzol; Michal Kowalczik bőgőzik, és Maria Natanson hegedül. 

A lemez megjelenésének idején heten voltak,  s nyolc albumuk jelent meg, mégpedig jobbnál jobbak. Szeretem őket, mert őszinték és különlegesek. Nem szimpla talpalávalót játszanak, hanem kicsit komolyabb dalokat, bele-beletesznek egy kis progresszivitást, egy csipetnyi "elvontságot".

Mikulásékra jellemző a minimalista, mégis rendkívül hangulatos furulyajáték. Kezdő furulyásoknak ajánlott próbálkozni a dalaikkal. Egyszerű a dalok szerkezete, sok az ismétlés, könnyű rá muzsikálni. Hallgatásra elsősorban ajánlom a Z Dawna Dawnego c. albumot (2000), ezen már egészen kacskaringós kis kitérők is vannak, a hagyományos népi vázat kitágítják egyfajta kamarazenévé; majdhogynem jazzes íze van egy-egy számnak. A hujjogatás-csettegtetés sem marad el, hozzák a tőlük jól ismert lábmozgató témákat is, egyszerű, kiabálós az ének, könnyedek a szólók, és ne felejtsük el, mindez értékőrzés felsőfokon.

Egy időben-térben nagyon távoli világ jelenik meg előttünk, a hegyi pásztorok élete, a juhászemberek ünnepei, örömei, és szomorúsága, a hegyi patakok sodró ereje, a fák zöldje, a fenyők illata, ez mind-mind benne van a muzsikájukban. Majdnem Cirbolya és Borbolya, de azért annál valamivel több.
A zenekar tagjai népzenei folyóiratot is szerkesztenek, saját kiadásban, címe Gadki Z Chadki, ezen kívül minden második decemberi hétvégén nyitott fesztivált rendeznek, ez egy négy napos zenei örömünnep, bárki felléphet, aki erre késztetést érez. 2006-ban felléptek a nagymarosi Misztrál Fesztiválon, sajnos, ezen nem vettem részt. Azóta várom, hogy visszajöjjenek.