Néhány év alatt jelentős változások mehetnek végbe a zenei életben, különösen igaz volt ez a XX. század utolsó évtizedeinek küszöbén és alkonyán. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje között jól hallható különbségek vannak, ám mindez semmi ahhoz képest, ami a hetvenes évekből a nyolcvanasokba történő ugrást (valójában inkább visszalépést) jelenti. Ez a zseniális Joe Henderson lemezanyag aligha lett volna ennyire újszerű és izgalmas, ha csak néhány évet késik, mert a kiadás évében, azaz 1981-ben már rég más szellők fújdogáltak a divatban. A felvételek még 1979-ben készültek Los Angelesben, olyan közreműködőkkel, mint Chick Corea (zongora), Tony Willams (dob), Richard Davis (bőgő), Tony Dumas (basszus), és természetesen a tenorszaxofonnál Joe Henderson.

Micsoda szeánsz volt ez! Mindenki ereje teljében teljesített, szerencsére még a hetvenes évek szellemiségében, azaz jó nyersen kiengedve a fáradt gőzt. Henderson óriási témákat fúj, megvannak a jól megjegyezhető, fülbarát dallamai, amiket aztán vaddisznó módon (de még nem Coltrane-aljasul) bont ki, rá jellemző módon. Tony Willams játékát érdemes kagylózni, a dobfelszerelés valamennyi porcikáját megszólaltatja, miközben abból is leckét ad, hogy a dinamika nem minden, nem feltétlenül kell szétverni a dobot, ha feszes hangzást szeretnél.

Chick Corea az első témában, az Y Todavia La Quiro (És még mindig szeretem) című szerzeményben villog, megereszt egy egészen kiváló latinos szólót. (Miközben persze Henderson sem tétlenkedik) A My One And Only Love szépen átsurran a lemezcímben megjelölt pihentető módba, de ha valaki ebben kényelmesen elhelyezkedik, meglepődhet, amikor a Crimson Lake és a Yes, My Dear című Chick Corea szerzemények a nyakába szakadnak, a lihegő, szuszogó, jajgató Henderson élvezkedéseivel a topon.

Talán pont ezért pihentették két évet a lemezanyagot, mielőtt piacra dobták, érezték, hogy becsapós ez a relaxálósból induló, modern elemekkel teletűzdelt, improvizatív szólóktól duzzadó muzsika, nem biztos, hogy bejön az embereknek. Ami azt illeti, akkoriban már rugalmasabbak voltak a zenehallgatók, mint mondjuk a hatvanas évek elején, ennek ellenére a korong túl nagy ovációt nem váltott ki, bár azt a mai napig mindenki elismeri, hogy Henderson és Corea együttműködése példás.

Azt azért sajnálom, hogy Henderson szerzőként csak a nyitó kompozíciót jegyzi, mert ebben szerintem jóval több van, mint az utána következő darabokban. Érdekes lett volna további saját témákat felvennie, annál is inkább, mert ebben az időszakban már kiforrott, markáns saját hangja volt, amit ma is jó megtapasztalni. 8/10