Nem vagyok naprakész a magyar népzenei kiadványokban, de a kilencvenes években emlékeim szerint az volt jellemző, hogy vagy hegedűre voltak kihegyezve a szólók, vagy furulyára, esetleg kavalra, de olyan, hogy hegedűs is és fúvós is egyenrangú félként vannak jelen egy bandában nagyon ritkán fordult elő. Egy ilyen ritka kivétel volt a Karikás együttes. Két lemezüket ismerem, ezt tartom jobbnak, mert nem tipikus magyar népzene, rátelepszik egy kis ”sötétség”, ám ha dark folk címszóval el akarnám adni, valószínűleg a műfaj mai gyűjtői kinevetnének. Maradjunk annyiban, hogy nagyon sokrétű, énekdallamokban bővelkedő lemezanyagról beszélünk.

Az én szememben óriási pozitívum, ha olyan nótákat hoznak elő a népi zenekarok, melyek nem hallhatók másoktól, nem ismerjük őket az ének-zene órákról, röviden fogalmazva: ritkák. Ilyen ritkaságok hallhatók itt, mert a Ludasim pajtásim, és a Kövecses víz kivételével egyetlen dalt sem volt ismerős nekem, amikor a lemezt először hallottam. A Kis kece lányomnak pedig egy egészen érdekes szövegváltozatát hallhatjuk Hová mész címmel.

Ami a nyitó felvételt, az Átokdalt illeti, ez olyan mintha nem is népdal lenne, a gyökere, vagyis az énekdallam határozottan népi, ám a hangszerelés, a vége felé hallható hegedűszólammal az én (avatatlan) füleimnek műfajidegennek hat. Ezt úgy értem, nem vagyok népzene szakértő, csak valahogy mégis kialakul az emberben egy elképzelés arról, hogyan szól egy ”magyarosan” hangszerelt nóta, és ez nem egészen ilyen, még egy nagy, öblös dob is megdobban, ami szintén fura elem. (A későbbiekben is gyakran szerepel ritmikai kíséret a nótákban)

Mindezek a furcsaságok nem válnak a lemez hátrányára, éppen ellenkezőleg, szerintem ezektől emelkedik ki a tucatáruk közül, úgy, hogy még nem megy át világzenébe, és már nem egészen vegytiszta népzene, mégis tetszhet mindazoknak, akik ezt, vagy azt a zenei világot kedvelik, esetleg egyiket sem, de a változatosság kedvéért hallgatnának valami különlegességet.

Nagyon kellemesen, jó arányokban szólnak a hangszerek, gyönyörű a hegedű tónusa, és a kötelező jellegű kristálytiszta énekhang sem hiányzik az együttesből, sőt, két énekesnő is ragyogtatta a tehetségét, Juhász Erika és a gardonos Dénes Anikó személyében. Rajtuk kívül szerepelt még az albumon: Hegedűs Csaba - brácsa, koboz, citera,  Rőmer Ottó - hegedű, koboz, tambura    Erményi Tamás – bőgő,  Erményi István - furulya, klarinét, töröksíp, brácsa

Kedvenc nótám a leggazdagabban hangszerelt Sokfelé, ebben a zenekar szinte teljes hangszerkollekcióját beveti, úgy, hogy egyik sem tompítja el a másikat, minden szólamnak helye van, s az ütemes ritmuskíséret miatt van egy feszes, pattogó hangulata, miközben a már említett sötét tónus is érzékelhető, szerintem ez sok olyan hallgatónak tetszene, aki nem, vagy csak elvétve hallgat népzenét. Az album időről időre előkerül a lejátszómban, pedig már sok újat nem tud mutatni, mégis. Megnyugtató érzetet áraszt ez a Búélesztő szellő, meleg nyári forróságban (is) hatékony frissítő. 9/10