Herbie Mann (1930-2003) több lemezét is méltattam már, kitértem élő felvételeinek spontán zsenialitására, a korai bop szerzemények káprázatos technikai megoldásaira, és a rockzenével való forradalmi fuzionálására, de még nem neveztem meg a legizgalmasabb albumát. Ez az. Amit itt kapunk tőle, az jócskán felülmúlja egy átlag hallgató zenéről alkotott elképzeléseit. Már az első szerzeményben annyi minden történik, amennyi több korábbi lemezével felér. Különleges a pulzálás, a furcsa hangzású dobok alkalmazása, az, ahogy az egészen halk, álmodozó hangulatba váratlanul a legkeményebb beütések érkeznek, vagy ahogy a zongora szép, tiszta játéka alatt elektromos basszus dübörög.

Mindeközben valamiféle imádság, vagy mormogás rezegteti meg a levegőt, de a legkülönlegesebb és egyben leghihetetlenebb, hogy Herbie Mann alig szerepel a darabban! A negyedórás tételből, ha két-három percet tesz ki a fuvolajátéka. S az is teljesen eltér az eddigiektől, még a Stone Flute lemeztől is, annyira szerény és visszafogott. Nézzük most meg felvételről felvételre haladva, mi is történik ezen a nem mindennapi hangzóanyagon! Összesen öt kompozíció került a nagylemezre, 48 perc körüli terjedelemben.

1. Shomyo (Monk’s Chant) - Ha sikeresen át tudjuk vészelni azt a két és fél percig tartó monoton kántálást, amivel ez a rendhagyó lemez nyit, akkor a következő bő tíz percben fantasztikus zenei élményben lehet részünk. S az élmény a későbbiekben csak fokozódik. Reklámszövegnek hat, pedig így van. Herbie társai ez alkalommal japánok, Minoru Muraoka, és a New Dimension Group. Rejtély kik ők, honnan jöttek, miként kerültek közös alkotóbrigádba az akkor már világhírű fuvolással. Távol-keleti hangulatban fogant pihentető muzsika kezdi tehát a sort.

2. Mavue Over Blues – Pat Rebillot, Mann akkori stúdiózenésze jegyzi ezt a darabot, amit csak fejhallgatón keresztül szabad magunkba engednünk, mert akkor az igazi élmény. Mégpedig korán reggel, vagy késő éjszaka, esetleg masszírozáshoz, vagy fürdőkádba. Tökéletes háttérzene. A címmel ellentétben semmi köze nincs a blueshoz, mert nem más, mint zeneterápia, 13 perces feltöltődés, elmerülés a nagy kék óceánban.

3. Kurodabushi – A cím annyit tesz, hogy "bokrok között édes a szerelem" amennyire japán tudásommal ezt ki tudtam silabizálni. Kicsit rázós a dolog, mert az elején harsány üvöltések ijesztenek meg és a keleti fuvola hangja is fals kissé, a harmóniát pedig felváltja a vibráló nyugtalanság, mégis, így zaklatottan is izgalmas és főképp tartalmas hallgatni való. Részben a kabuki színház hangulatát adja vissza, részben Kuroszava árnyéklovasai nyargalnak a viharban.

4. Etenraku – Ez már komolyabban próbára teszi a tűrőképességünket. Nagyon nehéz és fárasztó végighallgatni, sajnos ront a lemez színvonalán. Egyszerre több keleti fúvós hangszer nazális arzenálja, idegborzoló nyújtott hangok, amiktől az ember hátán feláll a szőr. Kétségkívül őrületbe lehet kergetni vele bárkit, én többnyire átpörgetem.

5. Gagaku and Beyond – Ha még nem mondtam volna, a basszusgitárt bizonyos Tony Levin kezeli, ami végre itt meg is mutatkozik. Remek a vaskos, mély basszusvonal, bátran kalandozgat, ehhez éteri hangzású billentyűhangok társulnak, a fuvola hallgat, ellenben vannak kis csengettyűk és sok-sok finomság. Csak a negyedik perctől lép be Herbie Mann és szinte rockossá teszi a keleti alapot, ami aztán belépő elektromos gitártól egyértelműen rockba megy át. Ehhez kapunk még egy kis fejhangú éneket, meg kis töredék-szüneteket, és szép, halkuló fuvolát, majd sajnos az album véget ér. Nem túl hosszú, nem igazán monumentális album, de mint már korábban utaltam rá, ezen a lemezen olyan dolgok vannak, amiket máshol nem hallhatunk.   9/10