Én már csak úgy vagyok vele, ha egy mód van rá kerülöm a popzenét, de ha mégis, akkor legalább legyen brazil. A brazil popnak mindenek előtt erős szamba gyökere van, és van benne valami az ország éghajlatából, nevezhetjük akár egzotikumnak is, ami tetszik nekem. Kis adagokban, egy-egy felvétel erejéig jól el tudom viselni Bebel Gilberto, Jorge Ben, vagy Negra Li dalait, de ezek valóban ritkán kerülnek elő. Ami azonban rendszeresen, bizonyos időközönként lejátszómba kerül, az a Tribalistas. 

Ez a trió annak idején amolyan brazil Cream volt (Khm, nagy jóindulattal), hiszen Arnaldo Antunes költő/énekes, Carlinhos Brown ütőhangszeres, és Marisa Monte énekesnő is közismert könnyűzenei előadónak számított hazájában, míg 2002 áprilisában össze nem szövetkeztek egy album felvételére. A lemez felvételeit digitális kamerával rögzítették, ezeket a stúdióban felvett dalokat tartalmazza a DVD.

A három karizmatikus egyéniségen kívül szerepel még Dadi Carvalho szólógitáros, billentyűs, és egy Cézar Mendes nevű öregúr, nylon húros gitárral. Ők valamennyi dalban hatékonyan közreműködnek, mégsem lehettek a Tribalistas tagjai. Bizonyos oknál fogva kísérőzenész státuszban vannak feltüntetve. Alapvetően a média hadjárat erre a három jól ismert névre, az ő karakterükre épült. A siker nem maradt el, bár néhány év kellett hozzá, de lám, még hozzám a magyar, portugálul egy szót sem értő emberhez is eljutott a muzsikájuk.

Az első szám a Carnavalia. Máris tudjuk, mivel állunk szemben. Könnyűzene. Vokális jazz? Olyan mintha nyálas lenne, biztosan vannak, akik nem tudnák végighallgatni, de számomra ott az a hajszál, ami élesen elválasztja az tucatprodukcióktól. A dallam barátságos, tiszta az ének, jól elkülönül a három hang, és a dalnak, valamint a stúdióban uralkodó hangulatnak vonzóereje van. Igen, persze, vannak pózok, nagy böszme napszemüvegek, de a másik oldalon van sok normális emberi gesztus is, van sok mosoly. Ez a hangulat az egész lemezen végigvonul.

Ugyan zömével lassúak a számok, lírai a hangvétel, a zenészek mégis jókedvűek, élvezik a közös játékot. Kicsit nehéz figyelmen kívül hagyni a hülye külsőségeket, de idővel ez megszokható. Kiváló a hangszerelés (csak azt a dobgépet hagyták volna pihenni), csilingelnek a gitárok, és Carlinhos Brown, legyen bármekkora pojáca, nagyon ötletes zenész. Nem sorolom fel, mi mindennel játszik, ez legyen meglepetés, csak egyetlen hangszerét hadd lőjem le, ennek a tisztességes neve bádogvödör.

A Velha Infancia az egyik legkedvesebb nótám tőlük, de van több is, a Tribalistas, az Um Ma Um, vagy az E Vocé is kifejezetten erős. Nagyon jók ezek a dalok, igazság szerint kicsit komolyabb hozzáállást érdemelnének, nem ezt a popos köntöst, de még egyszer mondom, ez a popzene nem tévesztendő össze a hazai, vagy európai trendekkel. A dalok népszerűségét jól jelzi az a számtalan feldolgozás, amivel a You Tube-on lehet találkozni, csak a Velha Infancia egymaga egy rakás embert megmozgatott, érdemes végignézni. A lemezanyag? Hm... 8/10