Miután egy falkáját kereső magányos farkas - amilyennek Morgan Rider zenekarvezetőt elképzelem - leül akusztikus gitárjával, és megalkotja a hófödte kanadai erdők hangulatához tökéletesen illeszkedő dalait, akkor a dolgok érdemi része már elvégeztetett. Azonban a szerzemények felöltöztetése, vagyis a végső formába öntés még hátra van. Soha nem jutott volna eszembe az, amivel ő próbálkozott: komplett prog/folk-metal kíséretet tett ezekhez a tulajdonképpen egyetlen gitáron megszülető tételekhez.

Az ily módon létrejött dalok olyan hatást keltenek, mintha egy country rock gitáros mellett a stúdióban ott állna mondjuk a Prong, és amikor kell, besegítene a zúzásba. Ritkán hallani ennyire egyedi zenei világú előadót. Éppannyira metal, mint amennyire kortárs rockzene, sőt, még klasszikus íze is van egy kicsit a számoknak, melyekben nem ritka vendég a zongora, s szinte állandó jelleggel szerepel egy cselló, miközben a gitár-dob-basszus alap zakatolása gyönyörűen erősíti az önmagukban hajlékony, finom témákat.

A hatvanas évek végén, amikor a brit folk vonal a progresszív érával találkozott, akkor a Keith Relf-féle Renaissance játszott némiképpen hasonló muzsikát. Voltak olyan pillanatok a Leviathan korongot hallgatva, amikor azt mondtam magamban: - Hiszen ez az Ashes Are Burning! Azonban Morgan Rider nyers énekstílusa semmiképpen nem rokonítható Annie Haslam kimunkált hajlításaival. Ez a fickó ösztönösen adja elő magát, amolyan csiszolatlan gyémánt, aki az igazán ortodox rockereknek nem lesz elég durva, a könnyedebb hangvételű nóták szerelmeseinek pedig túl vadnak találtatik…

Majd kiderül… Nem lepne meg, ha komoly szaklapok előkelő helyen emlegetnék ezt a kiadványt, mert megvan benne minden, amitől izgalmas egy lemez: érdekes hangszín, sajátos zenei világ, sokszínű felvételek, fülnek kellemes hangzás. Az utolsó öt szerzemény az előzőek full akusztikus verziója, és ezekben dobro gitárt is használnak. Ez a teljesen akusztikus felfogás, amiből kivették a fémes gitárokat, és az album hátsó felét képezi, ez nem kellett volna.

Persze értem az elképzelést, itt lehet hallani, milyenek voltak a dalok visszafogottabb hangszerelésben, de sajnos így utólag nem érvényesülnek. Az első fele az albumnak egészen kiváló, nem vagyok biztos abban, hogy érdemes volt közel egy órásra nyújtani a tartalmat.

Morgan Rider egyébként elképesztő szorgalmas zenész, bizonyára nem unatkozik az Ontario környéki vadonban, mert annyi zenekara van, mint mókus a fákon: Bolero, Crimson Shadows, Atomicy, Earthenlore, Sig:Ar:Tyr, Vesperia, Woechanter, stb… A Deep Dark Riverrel egy négy albumból álló tetralógiát szeretne készíteni, ennek első darabjaként jelent meg korábban a King Of The Forest, majd 2019-ben a Leviathan & The Deep Dark Blue.

A zenekar tagjainak felsorolásához nem kell sok hely: Nathen Morrison – cselló, Morgan Rider – ének, gitár, zongora, dob, keverés, albumborító (gyönyörű munka!), egyebek. Szinte hihetetlen, hogy egy ember elvégzi mindazt a feladatmennyiséget, amelyen más előadónál egész hadsereg dolgozik!

Hideg téli éjszakákon, kandalló mellett ülve, a meleg szobában nagyszerű aláfestést nyújt a lemez, mintha maga a kanadai vadon szólítana meg félvad hangján, amint az ablakából kitekintő ember a lassan kihunyó csillagok bámulásába belefeledkezve egy távoli vidékre gondol, ahol talán most is éppen esik a hó…  8/10